www.mediawave.hu | www.romerhaz.eu | www.passportcontrol.eu | www.filmfundgyor.eu

  

 

 

Mindszentkálla, 2022. április 29-30.

Kiscsősz, 2022. május 4-7.

Ravazd, 2022. június 4-5.

Somogyfajsz, 2022. július 18-23.

(Mediawave Nyári Tábor)

 


Mindszentkálla, 2022. április 29-30.

Kiscsősz, 2022. május 4-7.

Ravazd, 2022. június 4-5.

Somogyfajsz, 2022. július 18-23.

(Mediawave Nyári Tábor)
 

  

 

 

Mindszentkálla, 2022. április 29-30.

Kiscsősz, 2022. május 4-7.

Ravazd, 2022. június 4-5.

Somogyfajsz, 2022. július 18-23.

(Mediawave Nyári Tábor)

 


Mindszentkálla, 2022. április 29-30.

Kiscsősz, 2022. május 4-7.

Ravazd, 2022. június 4-5.

Somogyfajsz, 2022. július 18-23.

(Mediawave Nyári Tábor)
 

etnik Archív
2022. szeptember CsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsP Aktuális program:
2022.10.05.
010203040506070809101112131415161718192021222324252627282930

KÖZVETLEN KÉRDÉS

Név:
E-mail:
Kérdés:

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

:: 25 ÉVES A GYŐRI NEMZETKÖZI JAZZKONCERT-SOROZAT (1982-84) :: Szakdolgozat - ALTERNATÍV TÖREKVÉSEK, HELYEK ÉS ZENEKAROK A MAGYAR JAZZ-KULTÚRÁBAN A ’70-ES – ’80-AS ÉVEKBEN

SZAKDOLGOZAT
LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI EGYETEM

ALTERNATÍV TÖREKVÉSEK, HELYEK ÉS ZENEKAROK A MAGYAR JAZZ-KULTÚRÁBAN A ’70-ES – ’80-AS ÉVEKBEN

ÍRTA: BEDE PÉTER, JAZZ-TANSZÉK, SZAXOFON SZAK
KONZULENS: FRIEDRIDH KÁROLY
BUDAPEST 2007

TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés………………………………………………………………...........4
Syrius – Rákfogó………………………………………………………...........6
A vidéki jazz-klub hálózatról – Hartyándi Jenő visszaemlékezései…...11
Szabados György………………………………………………………........17
Grencsó István…………………………………………………………........21
Binder Károly……………………………………………………...…...….....26
Dresch Mihály…………………………………………………........…….…29
Összefoglalás……………………………………………………..…....…..35
Függelék………………………………………………………….….....…...38
Irodalomjegyzék………………………………………………....……........43

BEVEZETÉS

Miért erről a dologról írok? A válasz gyerekkoromra nyúlik vissza. Pontosabban azokra az eseményekre, melyeknek hatására kamaszként egyre komolyabban kezdtem érdeklődni a jazz iránt.
Szüleim még 1979-ben olcsón parasztházat vettek egy kis Balaton-felvidéki faluban, Kisörspusztán. Születésemtől, 1981-től kezdve a nyarakat ott töltöttem, és évközben is gyakran lejártunk. Nagyon szerettem az ottani életvitelt: nyugalom, levegő, természet, a szomszéd gyerekekkel különböző kalandok, ezek mind egyfajta mesevilággá változtatták számomra a helyet. Ebbe a világba szűrődött be lassan egy furcsa hangulatú, sehova máshova nem köthető zene Dresch Mihályon keresztül. Az a hangulat, melyet az ő zenéje adott, számomra összefonódott ezzel a hellyel. A ’70-es évek végétől kezdve minden évben augusztus 20-a körül egyfajta „jazz-fesztivál” volt Kisörspusztán, pajtákban, teljesen önszervező módon, örömzenélésként. Nem volt meghirdetve sehol, az ment le, akit érdekelt, aki véletlenül tudomást szerzett róla. Dresch Mihály, Baló István, Regős István, Szabados György, Becze Gábor, Benkő Róbert voltak azok a muzsikusok, akik a kezdetektől lejártak, de a hely nyitott volt, népzene is volt. Sőt, később a jazz köré különböző sportversenyeket rendeztek, így lett az egész elnevezése Kisörspusztai Olimpia, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy 14-15 éves koromra annyira megtetszett ez a zene, hogy Pesten is elkezdtem Dresch-koncertekre járni, felvételeket szerezni. Valójában nem is a szó szoros értelmében vett „jazz” volt, ami megtetszett, hanem ez a hangulat, atmoszféra, amit zenehallgatás közben éreztem. Sokáig nem is szerettem azokat a zenéket, amelyekben harmóniahangszer is volt. A különböző jazz-felvételek között is azokat kerestem, melyekben azt a szabadságot, energiát éreztem, amit nyaranta Kisörspusztán. Így a hazai előadók között is azokat szerettem meg, akik e csoporthoz tartoztak, a jazz „alternatívabb” vonalának képviselőit: Dresch-t, Grencsót, Szabadost. Később, ahogy magam is elkezdtem a jazz-zel foglalkozni, természetesen elkezdtem hallgatni a klasszikus jazz-előadókat is, de a mai napig a „nyitott” dolgok foglalkoztatnak leginkább.
Ilyen irányultságú érdeklődésem volt az, mely arra késztetett, hogy erről a témáról írjak, ilyen jellegű zenék, zenekarok históriájába ássam bele magam. Még a címválasztás idején (annak érdekében, hogy dolgozatom témáját ne korlátoljam nagyon le), az „alternatív törekvések” kifejezést használtam, ebbe ugye sok minden belefér. Azzal nem is lett probléma, hogy a terjedelem meglegyen. Már írás közben jöttem rá, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet: egy-egy fejezet önmagában is kitehetne egy egész szakdolgozatot, így írásom inkább egyfajta vázlat, betekintés, hangulat.
Mivel e korszak ilyen jellegű zenei történéseiről írásos, kiadott dokumentum nem igen van, valamint jómagam nem éltem, vagy gyerek voltam még az érintett időszakban, javarészt egy dologra hagyatkozhattam: olyan emberek visszaemlékezéseire, akik érintettek voltak e témában, megélték a ’70-es-’80-as éveket.
A fejezeteket úgy próbáltam összeállítani, hogy lehetőség szerint kronológiai sorrendben kövessék egymást a megszólaló személyek, zenekarok, a legkorábbitól elkezdve időrendi sorrendben haladva. Persze így is lesznek átfedések, olyan események, melyeket több szemszögből is megfigyelhetünk, de úgy érzem, hogy ez hozzájárul ahhoz, hogy még jobban rálássunk az adott korszakra. Ennek szellemében a megszólaló emberek: Friedrich Károly, Hartyándi Jenő, Szabados György, Grencsó István, Binder Károly, Dresch Mihály.
Mindezzel együtt nem az volt a tervem, hogy dolgozatom pusztán interjúk sorozata legyen. Elbeszélőim visszaemlékezéseit gyakran egyes szám harmadik személyben írtam le, megőrizve beszédstílusuk jellegzetességeit (például Grencsó István esetében).

SYRIUS ÉS RÁKFOGÓ

SYRIUS


A Syrius együttessel mindjárt egy „kakukktojással” indul dolgozatom, mert bár főleg Ráduly személye miatt erős jazz-jelleget mutat, mégis a rock-hoz áll közelebb zenéjük. Több muzsikus, akivel beszélgettem e korszakról, hivatkozott a Syriusra, ezért mindenképpen fontosnak tartottam, hogy írjak róla. E zenekar története, lehetőségeik és kudarcaik – jól jellemzik a ’70-es évek zenei viszonyait.
A Syrius együttes a ’70-es évek legprogresszívebb magyar jazz-rock zenekara volt, mely, ha a körülmények jobbak, nemzetközi szinten is komoly karriert futhatott volna be. Az, hogy ez nem következett be, elsősorban az akkori magyar zenei életet uraló korrupt vezetésnek köszönhető. Lemezüket méltatlanul kis példányszámban jelentették meg, nem engedélyezték a magyar nyelvű verzió kiadását, stb. A Syrius történetéről könyvet is lehetne írni (írtak is, „Széttört álmok” címmel), de ebben a dolgozatban a terjedelemre való tekintettel megpróbálok a fontosabb eseményekre fókuszálni.

A Syrius zenekar az 1967-es Táncdalfesztiválon tűnt fel először, de ekkor még könnyedebb rock zenét játszó együttes volt, olyan számcímekkel, mint pl. „Tranzisztori”. A felállás is teljesen más volt, mint a későbbi, legendás csapaté. A Táncdalfesztivál után gyakorlatilag az egész zenekar kivált, és a zenekarvezető, a szaxofonos Baronits Zsolt ott maradt zenekar nélkül, a névvel. Az Astoria aluljárójában találkozott Orszáczky Miklóssal, a későbbi basszgitáros- énekessel; ott kérdezte meg tőle, hogy nincs-e kedve zenekart csinálni. Így indult a zenekar. Pataki László lett az orgonista, Veszelinov András a dobos, Barta Tamás gitározott. E zenészek inkább rock-zenekarokból jöttek, de a később, Barta helyére érkező Ráduly Mihály szaxofonos egyértelműen jazz zenészként érkezett.
Az újjáalakult zenekar a Csanády utca egyik pinceklubjában kezdett próbálni, és itt adták első nyilvános koncertjüket is 1970 februárjában. A zenekar híre futótűzként terjedt az egyetemi ifjúság és értelmiségiek körében, de vidékre is sokat jártak koncertezni. Baronits emlékei szerint havi 25-30 koncertet adtak, és mindegyik teltházas volt. E zenekar már akkor a rock progresszívabb irányát kezdte követni. A Syrius zenéjét a rockos elemek, klasszikus zenei bejátszások jellemezték, de a szólók jazzes jellegűek voltak. Kezdetben elsősorban feldolgozásokat játszottak, de hamar elkezdtek saját számokkal próbálkozni. Első jelentős darabjuk, a Tálas Endre, Molnár András, Verbényi J. László „Kuksi” verseire készített öttételes darab, a „Széttört álmok” volt.
A Syrius az ún. „3 T-s” rendszerben a tűrt kategóriába tartozott, de a „Széttört álmok” című szvitjük mégis fennakadt a cenzorok rostáján. A problémát a szöveg okozta, mely megfáradt, kilátástalan szemléletet tükröz. Ez nem egyezett a szocialista ember optimista képével, sokkal inkább az akkori fiatalság életérzését fejezte ki. Hanglemezre „természetesen” nem rögzíthették. A Ganz-Mávagban minden vasárnap játszottak. Az első félidő koncert volt, a második felében pedig jam-sessiont tartottak.

1970-ben került sor a Syrius ausztráliai turnéjára, mely egy évre volt tervezve. Egy Charles Fisher nevű erdélyi származású Ausztráliában élő magyar szervezte, és öt hónap huzavona után az Interkoncert végül elfogadta a negyedik szerződés-tervet. 1970 novemberében elindulhattak.
A kint töltött időszak kalandos volt, először egy étteremben játszottak két hetet, majd Melbourne-ben muzsikáltak egyetemi klubokban. El kellett telnie egy időszaknak, míg az impresszáriójuk rájött, hogy valójában milyen irányultságú a zenekar. Tengerparti beach-bulikon, Coca-Cola koncerteken játszottak. Itt kezdett igazán népszerűvé válni a zenekar, és ezután már olyan helyeken léptek fel, mint az adelaide-i fesztivál, ahol 30 ezer ember hallgatta őket. Hatalmas szabadtéri fesztiválokon játszottak, egyetemi turnékon körbezenélték egész Ausztráliát. Hat hónappal az ausztrál turné megkezdése után a zenekar megengedhette magának, hogy megvásárolja az Ausztráliában elérhető legjobb felszerelést: erősítőket, basszusgitárt, szaxofont, mikrofonokat. Ráköltöttek közel 15 ezer dollárt. Melbourne-ben aztán az egyik éjjel betörték a buszuk ablakát és ellopták az egyik álló tam-tamot. A technikusra volt bízva, hogy kössön biztosítást, de mielőtt ez megtörtént volna, ellopták az egész buszt, mindenestől. Ez komoly veszteség volt, mert a hangszerek hiánya mellett törleszteni kellett az Interkoncert felé a havi apanázst. Bemondatták a hírt az összes rádióban és tévében, erre a legnagyobb ausztrál bandák összefogtak és rendeztek nekik egy jótékonysági koncertet, melynek bevételét a Syiusnak adták. Ebből a pénzből megvehették a felszerelés egy részét újból.
1971 szeptemberében került sor a Syrius zenekar új albuma, a Devil’s Masqurade bemutatójára kortárs balett-táncosok részvételével. A lemezen angolul énekelnek, Charles Fisher írta a szövegeket. Az egyik legnagyobb ausztrál TV társaság, GTK című zenés műsorában hosszabb adást sugárzott a Syriusról, ahol élőben is játszottak.
A hazajövetel is kalandos volt: a hajón is játszottak, ennek fejében nem kellett fizetni az útért. Hat hétig tartott az út, Amszterdamban volt a végállomás. Ott még eltöltöttek pár napot, hogy meglegyen az egy év külföldön tartózkodás, így tudtak vámmentesen hazahozni például autót. 1971 novemberében érkeztek haza.
1971 őszén tovább játszottak itthon, majd 1972.január 9-én a Rádióban élő koncertfelvételük volt. Gyakran játszottak a Bercsényi-klubban, ekkor virágzott a zenekar igazán. Az év elején tódultak a koncertjeikre, a feketepiacon nagy összegekért keltek el a Syrius koncertjegyek. Májustól kezdve indult a Syrius-hajó a Dunán. A Vigadó-térről indult, elment a Szentendrei-szigetig, meg vissza. Míg odaért, az körülbelül 40-50 perc volt, addig a Rákfogó, vagy a Mini játszott, visszafele pedig a Syrius. Ez volt talán a legszebb időszak a zenekar történetében. Előrébb akartak jutni, csakhogy az Interkoncert minden külföldi törekvésüket áthúzta. 1972 áprilisában például jött egy impresszárió Los Angelesből, és azonnali szerződést kínált. Bementek az Interkoncertbe, és megállapodtak, hogy június 1-től indulna a turné. A zenekar a fellegekben járt, aztán telt-múlt az idő, és semmi sem történt. Később derült ki – mikor Baronits egy, az Interkoncertnél dolgozó ismerősével zárás után belenézett az elküldött telexekbe – hogy nem az amerikaiakon múlott az ügy. A kiküldött szövegben ez állt: „…a zenekar június 1-ig áll rendelkezésre…” Tehát egyszerűen letagadták őket. A válasz is ott volt, melyben az amerikaiak nem értik, hogy mi történt, hiszen Budapesten megbeszéltek mindent. Egy második ausztráliai turné is meghiúsult: Peter Schultorpe zeneszerző a nyolc éve épülő Sydney-i Operaház nyitóelőadására zenét komponált, és a Syriusra szerette volna bízni az 1973-ban rendezett ünnepségen a nyitózene előadását. Ez sem valósult meg. A zenekari tagok közben eladták lakásaikat, ingóságaikat, mégsem utaztak. Ezután a Syrius együttes feloszlott. Ráduly kiment Amerikába, Orszáczky is kiszállt, Baronits maradt Patakival és Veszelinovval. Az akkor állandó taggá váló Friedrich feladata lett volna Orszáczky visszacsábítása a zenekarba. Ez többször majdnem sikerült, de végül nem: Jackie ekkor már az ország elhagyását készítette elő magának.
Ráduly kiutazásával a régi Syrius megszűnt. Ezt a kemény jazz-rock zenét egyre nehezebb volt eladni. A régi rajongók csalódtak, mert a zenekar populárisabb irányba haladt; ezzel a névvel viszont már nem lehetett populáris zenét játszani. Sok személyi változás után végül 1978 tavaszáig létezett a zenekar.

RÁDULY

Zenész családból származott, apja cimbalmos volt. Jazz- tanszakot nem végzett, más utakon tanult. Egy évet töltött a Fővárosi Nagycirkusszal Jugoszláviában. Nagyszerűen érezte magát, sokat gyakoroltak jazzt Kőszegi Imrével délelőttönként. Hazatérve a behívó fogadta, s a katonaságnál döntötte el véglegesen, hogy zenész lesz. Első zenekarát Szajkó Józseffel, a tehetséges fiatal szaxofonossal alakította, akivel budapesti jazz-klubokban debütáltak. Ráduly erős Coltrane-hatás alatt volt, a tenorszaxofon mellett fuvolázott, és később egy basszusklarinétot is szerzett. Ő volt az első olyan szaxofonos, aki Coltrane-t komolyan vette Magyarországon, és ezáltal egy vezető figura lett. A maga korában az egyik legjobb szaxofonos volt itthon, Ablakos Lakatos Dezső és Németh János mellett. Szajkó József is a modernebb felfogású tenorosok közé tartozott, Rádulyhoz hasonlóan Coltrane és Eric Dolphy rajongó volt.
1968 késő őszén játszott először Pege Aladár zenekarában. Ettől kezdve a Pege quartet állandó tagja lett. Pege bőgőzött, Németh János szaxofonozott, akárcsak Ráduly, aki fuvolázott is, és Lakatos „Pecek” Géza dobolt. Közben megélhetési okok miatt kénytelen volt különböző bárokban is zenélni. A belvárosi Halló bárban akadtak rá Patakiék, és hívták el a Syriusba. Ráduly akkoriban játszott a Halász- Ráduly kvintettben is. Halász János zongorázott, Friedrich Károly pozanozott, Vajda Sándor bőgőzött, Rosenberg Tamás dobolt. Standardokat játszottak, modern felfogásban.
1967 és 1970 között négy jazz-versenyt rendezett a Magyar Rádió, ezeken Pege Aladár különböző együttesei győztek. 1970-ben az újjászervezett Pege-quartetet fődíjként a Montreauxi Jazzfesztiválra delegálták. A Pege Aladár, Ráduly Mihály, Szakcsi Lakatos Béla, Lakatos „Pecek” Géza összetételű együttes második díjat nyert. Ráduly a fesztivál legjobb szólistájaként egyesztendős Berklee School of Music ösztöndíjat nyert, valamint meghívást kapott a Prágai Jazzfesztiválra, ahol egy nemzetközi big band-ben játszhatott.
Ráduly számára a legfontosabb kitérő Szabados György zenekara volt. A Dr. Szabados György zongora, Ráduly Mihály szaxofon, Kimmel „Apó” László szaxofon, Vajda Sándor bőgő, Jávori Vilmos dob összetételű formáció 1972-ben érte el legnagyobb sikerét, amikor a spanyolországi San Sebastianban rendezett jazz fesztiválon free jazz kategóriában első díjat nyert. Friedrich Károly pozanos és Kathy Horváth Lajos hegedűs is tagja volt Szabados különféle összetételű együtteseinek.
Ráduly Berklee-re való kiutazásának terve 1973-ra kezdett realizálódni. Szabados György zenekarával voltak kint Franciaországban, ahonnan már nem haza, hanem az Egyesült Államokba távozott. Friedrich Károly is ott volt, ő így emlékezik:
„Akkor láttam Misit hosszú ideig utoljára. Már csak a ’80-as években találkoztam vele újra, mikor hazajöhetett. A Berklee-t otthagyta, úgy látta, hogy nincs értelme odajárni, de Amerikát nem akarta otthagyni. Pincérkedett, amellett egyetemre járt, zenét, irodalmat tanult. Kétszer-háromszor majdnem sikerült bekerülnie az ottani jazz-életbe, aztán elment a kedve. Hajszálon múlt, hogy valami sikerüljön neki, egy lemez, vagy hasonló, ő megfelelt volna szakmailag, csak ki tudja, ehhez szerencse is kell. Abba is hagyta az aktív szaxofonozást.”
Ezután Ráduly még komponált, esszéket írt, de főleg komolyzenével foglalkozott.

RÁKFOGÓ

A ’70-es évek elejétől a Syrius együttessel párhuzamosan működött a hazai jazz-rock műfaj első és máig legendás formációja, a Rákfogó. Közel hároméves munkásságukat mindössze néhány rádiófelvétel őrzi, pedig kiváló jazz-muzsikusok fordultak meg benne. Gyakran koncerteztek a Syriusszal közösen, általában előzenekarként, illetve a koncerteket követő jam session-ökről sem hiányozhattak tagjaik. 1972-től a két zenekar útjai keresztezték egymást, Ráduly Mihály és Orszáczky Jackie a Syrius mellett a Rákfogónak is tagja lett. Ez akkoriban szokatlan dolog volt, nem úgy, mint manapság, amikor egy zenész, ha a zenéből akar megélni, gyakran 3-4 formációban is dolgozik.
A zenekar neve az Orszáczky-féle, 1965-ben alapított Új Rákfogóból ered, és Lakatos „Bögöly” Béla az, aki mindkét formációban játszott.
1971-ben újjáalakult a zenekar, az Amerikából hazatérő Szakcsi Lakatos Béla és Jávori Vilmos kezdeményezésére. Nagy hatással voltak rájuk az akkori új zenei irányzatok: Mahavishnu Orchestra, Weather Report, akkoriban jött be a fúziós zene. Szakcsi hozott magával egy Fender-zongorát, ilyen akkor Magyarországon még nem volt. 1971 végén volt az első Rákfogó-koncert: Szakcsi Lakatos Béla – Lakatos „Bögöly” Béla – Babos Gyula – Jávori Vilmos felállásban. Később csatlakozott hozzájuk Németh János szaxofonos. Nagyon sokat játszottak akkoriban: például Budapesten a Petőfi Sándor utcában az Építők Klubban, de vidéki egyetemeken, főiskolákon is sokat muzsikáltak.
Németh Jánost a fiatal hegedűs Kathy Horváth Lajos váltotta, aki a Rákfogó mellett a Syriusnak is állandó vendégzenésze volt, és játszott Szabados együttesében is.
A zene, amit a Rákfogó játszott, progresszív jazz-rocknak mondható, de miután egy kis avantgárd hatással is ötvözték, már-már súrolta a kortárs klasszikus zene határait. A Rákfogó egy kicsit szabadabb, és a jazz-hez közelebb álló zenét játszott, mint a Syrius. 1972-ben a Kathy Horváth Lajossal kiegészülő együttes a Rádióban rögzítette egyik leghíresebb darabját, Szakcsi Lakatos Béla négy tételes szvitjét, „Négy utazás a ’Na mi újság, Wágner úr’ csatahajón” címmel.
Időközben a külföldről hazatérő Kőszegi Imre váltotta Jávorit a doboknál; és csatlakozott hozzájuk a két Syrius zenész: Ráduly Mihály és Orszáczky Jackie is. Ők hárman Szakcsival és Babossal nagyszerű zenekart hoztak létre, mellyel újabb felvételt készítettek a Rádióban: Seress Rezső „Szomorú vasárnap”-jának feldolgozását, továbbá Ráduly két szerzeményét. Erre az időszakra így emlékezik Babos Gyula: „Fantasztikus világ volt akkor, a Syrius, Rákfogó, avantgárd rendezvények…Nagy sikerek a Rákfogóval, a nyugat-berlini klubokban, a varsói Jazz Jamboree-n mindenki csak nézett, hogy mit csinálunk, torzítóval, hápogóval, Fender-zongorával egy abszolút improvizatív zenét játszottunk. Aztán 1973-ban elment Ráduly Misi Amerikába, később Jackie Ausztráliába, és a Rákfogó szétesett. Az egész dolog kezdett hanyatlani.”
A Rákfogó történetéhez hozzátartozik, hogy 1975-ben fiatal jazz-zenészek alakítottak zenekart, és a nagy elődök iránti tiszteletből tovább vitték a nevet, ez lett a Kis Rákfogó. Ebben a zenekarban Lakatos Antal szaxofonozott, Szakcsi unokaöccse, a tragikusan fiatalon elhunyt Füsti Balogh Gábor elektromos zongorán játszott, Kunu László basszusgitározott, Lakatos „Pecek” Géza dobolt. 1976-ban megnyerték a Ki Mit Tud? Jazz-kategóriáját.


A VIDÉKI JAZZ-KLUB HÁLÓZATRÓL - HARTYÁNDI JENŐ VISSZAEMLÉKEZÉSEI

A’70-es évek vége táján, úgy ’76 – ’77-től működött egy vidéki jazzklub-hálózat. Ennek fontos szerepe volt abban, hogy a jazz elterjedjen Magyarországon. Akkor kezdett kiteljesedni a jazz igazából, mikor beindult a vidéki hálózat. Ezek nem amerikai típusú jazz-klubok voltak: művelődési házakban kaptak helyet a fiatalok, ahol lemezeket játszottak le, zenét hallgattak.
Zenekarokat csak később kezdtek hívni: voltak jazz-történeti előadások is, meg ezek mindenféle vegyes összetételei. Ez öntevékeny mozgalom volt, s gyakorlatilag teljes országos hálózatot ért el a ’80-as évek elejére: nem csak a nagyvárosokban volt jelen. Ez volt benne a szokatlan, hogy a kisvárosokat is elérte. Például Csornán vagy Szarvason is voltak jazzklubok. Ez ma már elképzelhetetlen. A nagyvárosiak természetesen mindig kicsit erősebbek voltak – Debrecen, Miskolc, Székesfehérvár, Szombathely –, gyakorlatilag minden nagyvárosban volt ilyen hely, és ezek gyorsan elkezdtek egymással kommunikálni. Semmilyen hivatalos előzménye nem volt, magától jött létre. Volt egy ellenálló attitűdje is a dolognak, hogy ezt egy ellenzéki megnyilvánulásnak tartották, de nem ez volt a lényeg. Nem forszírozta senki, hogy legyen, mégis létrejött.
Mivel művelődési házakban kaptak lehetőséget, ezek mindig esendő helyzetek voltak, hol kidobták az embert, hol nem, de működött, és egy idő után beindult egy információs háló. Kiadványokat adtak ki, például a Fehérvári Jazzklubtól Márkus József 10 éven keresztül csinált egy jazz-újságot, amit postán terjesztett azoknak, akivel jóban volt. Nem igazi újság volt, inkább a mai hírleveleknek megfelelő kiadvány – Fehérváron ez játszott, az játszik –, össze volt gyűjtve az összes információ. Így kezdte átlátni mindenki, hogy mi zajlik a másik városban. Elkezdtek programokat cserélgetni, ötleteket adtak egymásnak. Mindenkinek más volt kicsit az irányultsága.
Lett a dolognak egy populáris része is, ami sok fiatalt vonzott. A zenekarok már részben korábban keletkeztek, és a jazz és a rock közötti határterületen mozogtak. Ezek első generációs verzióit nem is lehetne kommersznek mondani, akkori viszonylatban progresszívek, újszerűek voltak: például a Syrius, a Kis-Rákfogó, és még a Mini is. Sok fiatalt ezek kezdték vonzani, utána kezdtek csak hallgatni „szaxofonosabb” zenéket.
Tehát volt egy ilyen háló, ami fontos volt, és mégsem része a magyar jazztörténetnek. Tulajdonképpen sokkal jobban működött a vidéki része, mint a budapesti. A pesti zenekarok is inkább belőlük éltek, mert ha 50-60 városban van jazz-klub, akkor az egy piac. Ilyen manapság egyáltalán nincs. Akkoriban vidéki turnéból egy zenekar népszerűvé válhatott, hívták vissza játszani. Más helyzet volt, ráadásul semmilyen támogatási háttere nem volt. Annyi volt benne az állami szerepvállalás, hogy a helyet biztosították, a zenekarokat kifizették. Ez jól jött a művelődési házaknak is, hogy van valami, nem csak bélyeg-gyűjtő szakkör, és ameddig ez nem lépett túl egy kritikus, ellenzékinek tűnő határt, addig hagyták. De ezek végig civil, független szerveződések voltak.
Vidéken az első időkben 50-100 ember is összejött egy jazz-klubba lemezeket hallgatni. Mert ha lemezjátszójuk volt is, a felvételekhez nem nagyon jutottak hozzá. Jó terep volt ez cserélgetésre, másolásra: itt tájékozódtak az emberek. Ezekben a körökben sok gyűjtőszenvedélyű figura volt. Ma is sokaknak van több száz lemeze otthon, pedig már nem is foglalkozik vele aktívan.
A klubok eleinte főleg budapesti zenekarokat hívogattak, de aránylag hamar elég sok vidéki formáció jött létre. Győrben Lattmann Bélának volt kvintettje, Debrecenben, Miskolcon is több zenekar volt, de még a kisebb városban is, mint például Szekszárd, volt 2-3 zenekar. Ezek elsősorban jazz-zenét játszottak, és ez kezdett a rock felé popularizálódni. Kevés volt a fordított példa: a Mini volt ilyesmi, a Syriust is inkább progresszív rocknak mondhatjuk, ami a jazz felé húzott: erősen kimunkált zene volt. A Kis-Rákfogó pedig egyértelműen jazz alapokra épített.

A SZABADOS-VONAL

A másik szál, a Szabados-féle vonal egy olyan avantgárd törekvés volt, amelyet eleinte senki nem akart befogadni. Szabados már a ’60-as évektől próbálkozott ilyen zenével, de a ’70-es évek végén, ’77-’78 táján kezdett súlya lenni annak, amit csinál. Ekkoriban kezdett közönsége lenni, és ezután kezdtek megjelenni körülötte olyan fiatal zenészek, mint Dresch. Dresch akkoriban Regős István zenekarában játszott, ezzel párhuzamosan a Binder quartettben is szerepelt, és ’82 után alakította meg saját zenekarát. Ennek vannak előzményei, ebben az időszakban kezdődtek Győrben a jazz napok, évente kétszer- háromszor. Az egyik ilyen alkalommal már volt ott egy olyan próbálkozás, hogy Dresch Balóval duóban játszott, valamint ott játszott Grencsó a Masinával, és ezek szép lassan összetalálkoztak. Volt olyan kiadott kazetta, ’82 körül, amelyen a Masinával játszik Dresch, meghívott művészként. Elkezdtek mozogni, aztán így állt össze az első, legendás Dresch quartett.

A GYŐRI JAZZÉLET BEINDULÁSA

A első győri jazz-klubot többi vidéki társához hasonlóan lelkes jazz-kedvelő fiatalok hozták létre. Hartyándi Jenő így emlékezik erre:
„’76 táján már jazz-fannak számítottam, mert előtte Pesten jártam főiskolára, jártuk a klubokat, láttam Szabadost, meg mindenkit, aki számít, jártunk ki a Jazz Jamboree-ra… Szóval benne voltunk a dologban, amikor meghirdettek Győrben egy külvárosi művelődési házban egy diszkó-versenyt. Akkor a diszkó is más volt: ABBA, Boney-M, stb. Mi meg – ketten egy évfolyamtársammal – egy jazztörténeti anyaggal mentünk. Mindkettőnk csont jazzt vitt. Vittük a lemezeket, és nyomtuk hozzá a dumát. Egy ilyen ABBA típusú dologban így jelentünk meg Miles Davis-szel… Elég nagy megdöbbenést keltettünk abban a közegben, és akkor mondta az ottani igazgató-helyettes, hogy ajánl minket a Petőfi Műv. Ház igazgatójának, mert tudta, hogy nagy jazz-barát, menjünk be oda, érdemes lenne valamit csinálni. Ő tényleg szerette a jazzt, egyébként muzsikus volt, és már korábban is hívta ezt a kört, Minit, Kis-Rákfogót. Bementünk, és mondtuk neki, hogy szívesen szerveznénk jazz-klubot. Belement, így indult el az egész.
Eleinte csak lemezeket hallgatgattuk és előadásokat tartottunk. Alaposan felkészültünk az alkalmakra: például ha azt hirdettem meg, hogy előadást fogok tartani a New Orleans-i jazz-ből, akkor elkezdtem utána olvasni, felvételeket gyűjteni. Abban az időben olyan tudásra tettem szert, amivel, ha lett volna ilyen diploma, simán le tudtam volna diplomázni belőle. Akkor így tanultuk ezt, fordítgatva bénán, angolból.
Akkor jött be a jazz-rock hullám, ez volt az első csapásirány, meg blues, archaikus blues. Gyakorlatilag mi ezt öntevékenyen csináltuk, szedtünk össze hozzá minden irodalmat, amit lehetett csak találni, elég kevés volt. Nem volt internet, nehéz volt hozzájutni könyvekhez, újságokhoz. Egy Down Beat-et megszerezni nagy tettnek számított. Levitted a klubba, és az emberek meg nézték – egy „igazi” Down Beat. Mindezt nehéz ma elképzelni. Mindennek volt értéke. Megindult a Jazz Fórum, ez a lengyel, angol nyelvű kiadvány, abból sokat tájékozódtunk. Még mindig a legjobb összefoglalója az európai mozgásoknak.
Lemezeket is külföldről próbáltunk meg behozni, ami szintén kalandos volt. Zenéket egyébként rögzítettünk otthon is, szalagos magnóra, figyeltük a jazz adásokat a Magyar Rádióból, de azért nem ez volt a fő mérce. Volt a BBC-n is jazz – Pallai Péter nyomott ilyeneket. Fölfedeztünk többek között egy osztrák adót is, ahol egy fickó, egyébként aktív szaxofonos, avantgárd műsort vezetett, nagyon keményen: ott kezdtük el megismerni az avantgárd szálat, Szabadoson kívül, mert lemez nagyon kevés jutott be még akkor. Szigeti Péternek volt nagyobb gyűjteménye, de általában magnóval dolgoztunk, cserélgettünk, másolgattunk. A magyarországi bakelit lemez nagyon ritka volt.
Később elkezdtünk zenekarokat is hívogatni a klubba. Én már az elejétől fogva gerjedtem az avantgárdra, nem tudom, miért, szerintem főleg a Szabados hatására, amikor elkezdtünk hallgatni Szigetinél másokat is, Cecil Taylort, Ornette Colemant, ilyesmit. Tehát már tudtuk, hogy kiket kell kutatgatni, próbáltuk összeszedni a felvételeket, az említett osztrák adóról is, ahol még frissebb dolgok jöttek, mint a Szigetinél.”
Szigeti Péternél hetente – leggyakrabban pénteken – volt zenehallgatás. A lakásán gyűltek össze a jazz-kedvelők, rengeteg lemeze volt, nála folyamatosan ment a cserebere, egyre jöttek az újabb zenék. Olyan volt, mint egy jazz-klub. Több generáció is megfordult nála: volt a Szigeti-féle középkorú generáció, meg voltak fiatalok, de idősebbek is: volt egy régi jazz-kedvelő réteg is. Akkor még sokkal egységesebb volt az egész zenei élet, mindenki örült, ha valamihez hozzáfért, csak később kezdett szétválni a dolog: free kontra Benkó.
Akkoriban a Szabados-féle avantgard kör összeért a 180-as csoporttal, ami újzenei vonulatnak nevezhető. Volt benne improvizáció is, de inkább komponált zene volt. Ebben az időszakban nagy átjárás volt a különböző zenei csoportosulások között, nem voltak annyira zártak az irányzatok, mint manapság. Például Ráduly játszott Szabadossal, aztán szép lassan kezdtek szétcsúszni, karakterizálódni az irányzatok.
Hartyándi Jenő így emlékszik vissza erre az időszakra:
„A szétválásnak szerintem ellenállási okai voltak. A hagyományos jazz réteg lekezelte a szabad-zenei törekvéseket. Benkó és Pege uralták a jazzéletet, és szerintük nem volt zene az, amit az avantgardok csináltak. Ez váltotta ki a szabad-zene követőiből azt a válasz-reakciót, hogy akkor ők pedig nem kommunikálnak az uralkodó irányzat képviselőivel. Egy alkalommal Szabados például kishíján ölre ment Benkóval a győri koncertek miatt, mert ott ’82-ben elindultak nemzetközi mozgások, Szabados ennek része volt, Benkó pedig azt szorgalmazta hivatalosan, hogy ezeket be kell szüntetni, mert zeneileg káros dolgokat művelnek. Benkó ekkor egyébként a Műegyetem párttitkára volt. Elkezdett a feszültség gerjesztődni a két fél között. Az egyik fél pozícióban, hatalom-közelben volt, a másik, a Szabados-féle pedig nem, nem is próbált, inkább kezdett az úgynevezett demokratikus ellenzékhez közeledni. A két zenei elképzelés követőinek útja tehát ideológiai szempontból is szétvált, még ha nem is direkt módon. Az egyik oldal hol taktikusan, hol egyéb, gusztustalanabb módokon törtetett, a másik pedig ellenzéki pozícióba szorult, és ha valaki oda szorul, úgy is kezd viselkedni. Közben rájöttek az analógiákra, párhuzamokra, melyeket a fekete polgárjogi küzdelmekben találtak meg a zenében is, például a free játékmód kifejezésvilágában. Ez a szétválás, ellentét egyébként magyar specialitás, de megtörtént: azok a generációk már nem tudnak együttműködni. Például Grencsót, aki autodidaktaként jött, a mai napig nem ismeri el egyetlen hagyományos jazz-zenész sem.”

GYŐR

„Mi gyorsan váltottunk, mikor már elég erősnek éreztük magunkat, elsőként elkezdtünk nem hivatalos úton nem magyar irányba orientálódni. ’80 körül már csináltunk kisebb fesztiválokat, 1-2 napos valamiket, ahol már elkezdett kialakulni egy karakter, hogy mit akarunk. Például az akkori Műszaki Főiskolán lement egy Namislowski koncert meg egy magyar; a Petőfiben megszerveztük másnap a Szabados- és a Regős koncerteket, utóbbiban Dresch Misivel. Próbáltuk nemzetközivé tenni, meg egy másik szálon az avantgardnak teret adni. De ezek még csak helyi dolgok voltak. A Szabadosnak elég gyorsan kialakult egy nimbusza, Győrben nem volt probléma már az első koncerten sem, hogy legyen közönség. Sőt, emlékszem egy olyan koncertre a Tanítóképző Főiskolán, a Vasutas Jazz-klub szervezésében, ahol egy 200 fős terem majdnem tele volt a Szabados szóló-koncerten. Ezt ma nem lehetne megcsinálni. És főleg egyetemisták, meg főiskolások hallgatták.”

NEMZETKÖZI SOROZAT

„’82-ben elkezdtük a nemzetközi koncertek szervezését, ezek egy napok voltak, de egy félévben volt 2 vagy 3, ahol egy nap három-négy együttes föllépett. Az első ilyen alkalom elég jól összefoglalta, hogy miket akarunk a jövőre nézve. MASINA kezdett, utána a Binder quintett Dresch Misivel, Friedrich-kel, utána a Szabados-trió, és a végén Anthony Braxton. Ez nagy ütés volt akkor Magyarországon.”

BRAXTON

„Akkoriban ő volt az első vonal ebben a műfajban. Még a Down Beat szerint is első-második volt ezekben az években. Mi úgy léptünk ki a nemzetközi terepre, hogy nem volt Internet, hogy írok a menedzsernek, és el van intézve… Még telefonálni is úgy lehetett Győrből Pestre, hogy sokszor fél órát kellett várni egy tárcsahangra. Már Pestre telefonálni egy kaland volt.
Az egyik haverommal elmentünk ’81-ben – nagyon nehezen szereztünk ablakot az útlevélbe – Nickelsdorfba, mert már tudtuk, hogy milyen fesztiválok vannak, ez pedig mindjárt a határ túloldalán van. Az ottani szervező egy kávéházban tartja a fesztiválját, és sok olyan zenészt hívott, akiket mi is szerettünk, így hamar összebarátkoztunk. Nickelsdorf után pedig egy lemezboltos haverunkhoz mentünk tovább Németországba. Ott laktunk egy hétig, és azok a lemezek, melyeket addig csak hírből ismertünk, ott álltak tömegével…, ott aludtunk a lemezek között. Ez egy kis faluban volt. Ez a srác pedig adott 50-50 lemezt mindkettőnknek, úgy indultunk Amszterdamba, a Bimhuisba; aztán visszafele a saalfeldeni fesztivál érintésével jöttünk haza. Addig kapcsolataink még nem voltak, ezen út során szereztük meg őket.
Braxtont ennek a nickelsdorfi szervezőnek a segítségével tudtuk behozni. Illetve ő hozta be nekünk, mert mi nem hozhattuk volna be, mi csak elmentünk a határig érte autóval. Ez sem volt egyszerű, mert Győr határától már ellenőrzési pontok voltak. Nos, ez az osztrák fickó hozta be nekünk a Braxtont autóval, és utána ezt minden zenekarnál elrendezte.
Pénzt szerezni még bonyolultabb volt. Az Ifiházban Györkös László volt az igazgató-helyettes, aki még a diszkóversenyről irányított bennünket a Petőfibe. Nagyrész rajta múlt, hogy meg tudtuk szervezni ezeket a koncerteket. Nagy védelmet adott. Utána, miután kirúgták őt velünk együtt, teljesen elsikáltak minket. Addigra mi már csont ellenzékinek számítottunk, ha ő akkor nem áll mögénk, semmit sem tudtunk volna csinálni. Falazott nekünk, akkoriban lecsuktak volna bennünket mindenért. Még Gonda Jánosnak is van benne pozitív szerepe, aki megmentett minket egyszer. Meghívtuk az egyik nemzetközi jazz-napra, és mikor megjött, szólt, hogy vigyázzunk, mert rajtunk van a rendőrség, gyanús dolgokat szimatolnak a háttérben.
Akkoriban az volt a pénzügyi szabályozás, hogy ha Magyarországra jön Karajan, vagy Miles Davis, a magyar deviza jogszabályok szerint kétféle módon fizethették ki: vagy fizetsz valutában, amit te sosem kaptál meg, csak hivatalosan; vagy pedig bárki jön ide, a Miles Davis is, az napi 1000 Ft gázsit kaphat maximálisan. Mindenki. Mit lehet ilyenkor csinálni? Braxton az első szólókoncertjéért is 1000 dollárt kért. Ez hatalmas pénz volt nekünk. Csak hivatalosan lehetett fizetni az Interkoncert nevű cégen keresztül, és ők elnézték azt a blöfföt nekünk, hogy azt mondtuk, Braxton egy big band-del jön, 15 tagúval. Ez már 15 ezer forint, és 3 napig van itt, szóval 3x 15 ezer = 60 ezer. A Braxtonnál így csináltuk. Elvileg be volt tartva a dolog, de közben meg át lehetett hágni. De ez még „csak” forint volt, Braxton nem tudta, hogy mi az, hogy forint, azt sem tudta, mi az, hogy Magyarország. Át kellett váltanunk, de akkoriban magyar embernek nem lehetett valutája. 60 ezer forintnyi devizavétségért már lecsukták az embert. Tehát be kellett váltani dollárba, persze feketén, amivel könnyen meg lehetett bukni. Nepperek nem foglalkoztak ekkora tétellel. Emiatt ez problémás volt, több szinten is. Gonda szólt, hogy vigyázzunk, mert rajtunk vannak a hatóságok. Benkó meg nyíltan ellenünk lázított, hogy erre nincs semmi szükség, ez értelmetlen, a jazz megcsúfolása.
Tulajdonképpen ez a Braxton-koncert volt az első független magyar koncert, nemzetközi, mely nem állami szervezésű volt. Független szervezés volt, ilyen addig nem létezett Magyarországon. A Magyar Rádió, Kiss Imre, vagy az Interkoncert szervezett. Le is jött Kiss Imre a második ilyen rendezvényünkre, mikor Roscoe Mitchell zenekara jött, Jaribu Shahiddal, Tani Tabballal… Kiss Imre ekkor közutálatnak örvendett, emlékszem a jelenetre. Több száz ember volt, és a Petőfiben, lent, a lépcsős részen, ott állt a lépcsőn, köré állt egy csomó ember, és elkezdték így lenyomni, lesodorni. Tudták, hogy ki ő. Próbálkozott is tenni a Győri rendezvények ellen, mert sértette az érdekeiket. Bejött egy olyan elem, amit ő nem tudott ellenőrizni. Az összes többi jazz-rendezvény Kiss Imre „képződmény” volt.

De nem csak avantgardokat hívtunk, bejött a népi vonal is, s ennek az a végkonklúziója, hogy ezt az egész műfajt a „hivatalos” pesti jazz-éra lenézte, kiközösítette, és közben szép lassan kiderült, hogy ez a magyar jazz Európa számára. Azok a zenék, melyek valamilyen másságot mutattak az amerikaihoz képest, és valamilyen helyi karakterrel szolgáltak, azokból lett a magyar jazz. Míg Magyarországon magyar jazz-nek azt hívják, ami az amerikai típusú „pesti” jazz.


SZABADOS GYÖRGY

Dolgozatom egyik legfontosabb szereplőjével a többiekhez hasonlóan interjút szerettem volna készíteni, hogy személyesen meséljen azokról az élményeiről, tapasztalatairól, munkáiról, melyek az érintett korszakban történtek vele. Ettől elzárkózott, viszont rendelkezésemre bocsátott két régebbi interjút. Az egyik 1982-ben, a másik 1992-ben készült, ennek ellenére úgy éreztem, hogy gondolatai ma is aktuálisak. Így e két beszélgetésből próbáltam kiszűrni azokat a mondatokat, melyek Szabados gondolkodásmódját, és az akkori helyzetre való reakcióját a legjobban tükrözik.

Budapesten született 1939-ben. Első együttesét 1955-ben alakította meg. 1962-63-ban már free koncerteket adott, szinkronban az amerikai avantgárd törekvésekkel. Saját zenei nyelvezetének kialakításában erőteljesen épített a magyar népdalok parlando-rubato gyakorlatára, és a keleti aszimmetrikus ritmusokra. Első jelentős külföldi sikerét 1972-ben a San Sebastian-i fesztiválon aratta, ahol elnyerte a free kategória első díját. A ’70-es-’80-as években nyitott zenei műhelyt vezetett a Kassák klubban. Iskolateremtő muzsikus, szólóban és nagyzenekarral egyaránt játszik. 1985-ben Liszt-díjjal tüntették ki.

„Zenei környezetben nőttem fel. Zenét magánúton tanultam, és már gyerekkoromban is szerettem improvizálni. Olyan volt, mintha imádkoznék. Én a kiszorult dolgokban nagy értékekre leltem. A jazz-zel is így kerültem kapcsolatba. Olyan zenének éreztem, amely rejtélyes helyről táplálkozik és ugyancsak rejtélyes, de reményteli világba visz. Valami titkos varázsa volt. Barátaimmal alakítottunk egy „zenekart”, és amerikai darabokat másoltunk. Javarészt bebop és cool stílusban. Igyekeztünk mindig a legfrissebb dolgokat figyelembe venni, aminek politikai oka is volt: az országban hallatlan visszafojtottság feszült, amit igazán csak lent a mélyben lehetett érezni. Úgy láttam, hogy a magyarországi ember sorsa furcsán alakult, mert a történelem jó ideje nem engedte meg, hogy oly módon rendezkedjen be és olyan stílusban éljen, amilyen a saját természete. Mindig valami átvételt kellett meghonosítania. A muzsika, ami nekünk tetszett – jazz – nem fejezhette ki valójában azt, ami itt volt; hogyan is tehette volna ezt egy amerikai szituációból vett zene? A jazz akkoriban 60-70 százalékban szórakoztató jellegű volt; a fekete polgárjogi mozgalmaknak pedig, amelyek igazán komollyá tették, még se hírük, se hamvuk.
A magyar zeneiséggel átitatott érzékeim állandóan vitatkoztak a jazz akkori ritmusvilágával, de a hangvétel, a szerkezet és a közlendő szempontjából is megoldatlan problémák álltak előttem. Ugyanis én nem elsősorban élveztem ezt a műfajt, hanem mindig is halálosan komolynak gondoltam a dolgot, hiszen zenéről volt szó, s az volt a gondom, hogyan lehetne kifejezni, átadni mindazt, ami bennem megindult. A ’60-as évek elején erősödött fel a vágy, hogy azt játsszam, ami jön, az az igazi. Ez a felszabadult érzés nagy önbizalommal járt. Elkezdtünk teljesen szabadon zenélni, ami bámulatos benső élményeket hozott, s a zenei ösztön kezdte felvillantani az új megoldásokat. Érdekes módon a szakma ezt nagy ellenkezéssel fogadta; a „laikus” hallgatók sokkal jobban „értik”, mert talán – és örülnék, ha így lenne – érzik, hogy ebben valóban él valami a magyar zene legbelsőbb sajátságából.

Mi az, hogy magyar? Számomra egy maximalista attitűd. Kétségtelen, hogy a magyar szellem – főként nyelvi foglalatában – igen ősi jelenség. S ennyiben szent dolog. Az utcáról bejőve azonban ma magyarnak lenni a legfelszínesebben és elsősorban provokáció. Akárhol vagyok, és akárhol felmerül ez, látom, hogy provokáció. Aki erre a szóra, hogy magyar, csak negatívumokat tud magából előkotorni, az nevetséges, kisszerű és önmagát minősíti. Ott kezdődik az ügy, hogy a magyar muzsikusok utálják a magyar népdalt, és nem becsülik a korábbi és a már nagy kompozíciókat. Nem is ismerik. A magyar zenei anyanyelvűségnek a népdaltól Kurtágig nincs meg a respektusa. Még napjaink magyar komoly zenéjében is erős tartózkodás érezhető. Ugyanakkor a jazz világában viszont mi nem a magunk két lábán járunk, a kiválogatódás másként, az Amerika felé tekintés, egyfajta menekülés jegyében zajlik. Ebben még nem alakult ki hagyományos magyar szellemiség. Az embernek nem lehet évszázadokat undorral kitaposnia magából. Annyira nem alakul gyorsan a világ, hogy rögtön mindent ki lehetne mosni, azért, mert utáljuk magunkat. Inkább szeretni kell és éltetni és törekedni a jóra. A jóra és az egészre. És szabadon. De ehhez az kell, hogy az ember mindent átgondoljon, szellemében igényes legyen, jót akarjon, és nyugodt legyen a lelkiismerete. A magyar szellemiség számomra ezt az egységes, együttes csodát jelenti – valószínűleg nem egyedüli csodát, de én ebben élek. Negyven évet leéltem mindezek tudatában, mint legrosszabb, legbűnösebb, legnegatívabb ember. Javarészt kinn, kirekesztetten, mert rám rakták, mert magamra vettem. S ez egyáltalán nem panasz. A panaszkodás nem erény.

A ’70-es évek elejétől, már a San Sebastian-i fesztivál után sem nyertünk teret máshol, mint magánmeghívások révén a különböző klubokban. Hivatalos helyről nem kerestek, sőt, egy ízben komoly provokációnak voltam kitéve, személyemet szabályszerűen megalázni akaróan. Ha annak nyoma maradt volna, gondolom, felháborodást váltott volna ki. Ám hiába nyertünk nagydíjat, itthon ez nem hozott áttörést, szabályosan elhallgatták. Következett 6-7 év csönd, bár érdekes módon már csírázott valami a mélyben; nemcsak jazzkedvelő fiatalok, hanem főiskolás muzsikusok is jöttek, úgy látták, vallották, hogy ez a kortárs zene. Erről a csöndről azt tudtam meg hivatalosnak mondható szájból, hogy hosszú ideig valakik úgy vélekedtek – döntöttek – : a nevem egyáltalán ne is kerüljön szóba. Velem senki nem beszélgetett arról, hogy miért is volt ez a csönd valójában. Ezért csupán arra következtethetek, hogy a zene hatását ítélhették ilyennek. Csak ezt mondhatom, mást nem, már csak azért sem, mert az a véleményem alakult ki, hogy mindegy.
A művészi tevékenység az ember legbensőbb lényegének a kivetülése. Magatartás. Ha valaki lead a „huszonegyből” – különösen egy ilyen, spontaneitásra is építő zenében – ha nincs minden pillanat hitelesítve benne, s ez elég nagy idegmunka, akkor az nem szól másról, minthogy meddig bírja a tartást, és hol ad le belőle. És ez a vállalás mégiscsak találkozik az emberek
jószándékával. A csönd érlel is. Ma nagy zaj van a világban. A bulldózerek hangja sajnos kevésbé zavarja meg az embert, mint a csönd.

Lehet, hogy az, ami a munkámmal kikerekedik, sehova nem rakható, de nem is az volt a szándékom, hogy valahova rakni lehessen. Lehet, hogy nem jazz. Zene legyen! Lehet valami jazz, de ha nem zene: üzlet. Az emberekből „zene” jön és „zenét” kívánnak, „zene” kell nekik. Min mérünk meg valamit? A szellemén.
Mint muzsikus is elsősorban úgy gondolkodom, mint szellemi ember. Minden érdemi dolog mélyén szellemi mozdulat húzódik meg. A jazz-ben is. Az emberben millió lehetőség van, s ha a mélyben valamilyen erős gesztus támad, az elkezdi szervezni, mozgatni a világot, és megtestesüléseket, jelenségeket hoz létre. Ilyen a jazz-zene is. És ilyen az én zeném is. Ilyen gesztus általi mozgatottság, kedély. És ez a lényeg. Ám akkor miért nem a lényegén, a fajsúlyosságán, teljességén és erején ítéljük meg a dolgokat? Miért csak a felszínén?

Elég sok hamisságot – hogy finoman fejezzem ki magam – él meg az ember manapság. Kezdve azzal, hogy az egész relatív erkölcsiség, ami körülvesz és lealjasít bennünket, s ami abszolút téves és embertelen következményű világjelenség, nagyon kedélytelen, vigasztalan állapotba dönt. Aki megpróbálja valahogy – amennyire gyarló ereje folytán képes – megőrizni azt a tulajdonságot, hogy képletesen és folyamatosan a „tükörbe merjen nézni”, az sok nehézséggel kerül szembe. Itt sokszor az „élet” és a „nem élet” forog kockán. Ma ugyan egyre inkább a jó lét és a nem jó lét, mintsem az élet és a halál a tét. Pitiánerebb a választás. Megpróbáltam magammal szemben maximalista lenni, másokkal elnézőbb. Tudatosan végiggondoltam, hogy abból semmi jó nem származik, ha a fordítottját követem. Ha elnéző voltam magammal szemben, akkor azt kétszeresen megszenvedtem. Ha az ember igyekszik magát ehhez a felismeréshez következetesen és becsületesen tartani, akkor egy olyan látásmódba kóstol bele, amely magányosabb, de sokkal örömtelibb.

Magyarországon nem alakult ki naprakész jazzkritika. Valójában a magyar zenei élet egésze és általában is a zenekritika (tisztelet a kivételnek) ma is változatlanul tele van szellemtelen sznobsággal, szervezői komolytalansággal, akarnoksággal és a zenei műfajok közötti hatalmaskodó versenyeztetéssel, ami önmagában minősíthetetlen megközelítése a dolgoknak. Kevés olyan ember kezd a dologgal foglalkozni, aki valóban zseniális színvonalon tudna hozzászólni akár esztétikailag, akár a zenetudomány oldaláról vagy szociológiailag. Márpedig e nélkül a „fogadtatás” nélkül nem művészet a művészet, ez „társadalmasíthatja”. Magyarul: a jazz nem tudott gyökeret ereszteni szellemi körökben. Nem voltak közvetítők, így feldolgozatlan maradt. S innen mai zenei életünk magvatlansága és beboruló ege is. A nagyképű ítélkezés és a sanda szemlélet. Egyfajta süllyedés. Ha lett volna a zenekritikának ilyen kontinuitása, kellő mentalitása és valóban komoly személyiségei (tisztelet itt is a kivételnek), akkor az elmúlt harminc évre visszatekintve valóban látható volna, hogy hány nagy produkció, hány nagy előadás, hány nagy kezdeményezés volt. S hány lényegtelen. Meg lehetne mérni azt, hogy mi történt és mi nem történt.

Sokan nyíltan – voltak bizony, akik már fenyegetőleg, mások csak a szavak rejtélyességébe csomagoltan – nem bírták sem a munkámat, sem a személyiségemet megemészteni. Büszkén vállalom, hogy nem vagyok sem „korszerű” ember, sem jazz-muzsikus, mint ahogy valójában nem is vagyok csak az. Elsősorban gondolkodó és átfogó, ölelő ember vagyok – vállalva minden „kívülállást” –, másodsorban muzsikus, s csak azon belül olykor jazz-muzsikus. Ami nem rangsor, hanem belső látás és alapállás.”


GRENCSÓ ISTVÁN

1974-ben költözött el családja Nyíregyházáról Szombathelyre: ez jókora távolság Magyarországon. Akkor már kezdett nyiladozni a füle, kezdte nemcsak azokat a zenéket hallgatni, amiket a rádió sugárzott az „ötórai tea” szerű tánczenei műsorokban. Középiskolásként – társaihoz hasonlóan – kezdte felfedezni a magnetofon által adott csodálatos lehetőséget: felvett innen-onnan zenéket, és csereberélt. Ezek a zenék leginkább a rock progresszívebb vonulatába tartoztak: YES, Jetro Thull, Traffic, Iron Butterfly. A hetvenes évek elején járunk: késve érkeztek Magyarországra a számok. Nem úgy volt, mint ma, hogy még meg sem jelenik a CD, az Interneten már megtalálható az anyaga.
Akkor még nem fuvolázott: dobbal kezdett. Nyíregyházán, a gimnáziumban, mint miden fiatal, megnövesztette a haját és elkapta az „alakítsunk zenekart” betegséget. A zenekarban ütőhangszerekkel próbálkozott. Megszerezte a Bányai dobos-iskolát és barátkozott az olyan szavakkal, mint nagydob, kisdob, pergődob. Mikor elköltöztek Szombathelyre, már meg volt fertőzve. Azon felül, hogy nagyon szerette hallgatni, gyűjteni, csereberélni a számokat, már zenélni is szeretett. Akkoriban sokat hallgatott Jetro Thullt meg olyan instrumentális zenéket, amikben már fúvósok is voltak: Chicago, Blood Sweet and Tears meg hasonlók. Érettségi után behívták katonának, de előbb a bevonulási segélyből vett egy fuvolát, majd elment a szombathelyi zeneiskolába, beiratkozni. Le akarták beszélni, hogy tizenkilenc évesen ehhez már öreg, de Németh Pál fuvolatanár elvállalta magán-növendéknek: ugyanúgy járt be a zeneiskolába, mint a többiek. Itt szerzett meg bizonyos alapismereteket: hangjegyek, ritmusok meg hasonlók.
Aztán elvitték katonának – nem is katonaság, hanem határőrség volt Körmenden – ahol megismerkedett Geröly Tamással, akivel a seregben megalapították a HELIKOPTER zenekart. Geröly dobolt, Grencsó fuvolázott, és volt még két srác, akik gitároztak: járták a határ-menti falvakat, színesítették a kulturális életet. A határőrség, ha kértek tőlük zenekart egy-egy bálra vagy egyéb eseményre, a HELIKOPTERt küldte, ők pedig az akkor menő beat-számok közé időnként becsempésztek egy-egy saját szerzeményt.
Geröly szerelt le előbb, majd mikor Grencsónak is letelt a szolgálat, írt Tamásnak, hogy jöjjenek össze. Geröly kőszegi volt, és volt zenekara is, míg Grencsónak, mivel nem sokkal a katonaság előtt költöztek Szombathelyre, még nem volt olyan társasága, ahova visszamehetett volna.
Össze is jöttek Kőszegen, jókat boroztak, terveket szövögettek, majd megalapították a JAM zenekart. A zenekarban volt egy basszusgitár, egy gitár, Geröly dobolt, Grencso pedig fuvolázott és énekelt: ez már jazz-rockos jellegű saját zene volt, felvétel is van róla, kazettán. Akkoriban a magyar zenekarok közül a Mini tetszett neki, a régi (1978-ban járunk), de szerette a Kex zenekart és a Non-Stopot is.
Következő zenekara, a MASINA, 1979-ben alakult. Eleinte négyen voltak – zongora, basszusgitár, dob, fuvola – de egy pesti szereplés után a zongorista bejelentette, munka mellett nem tudja a fellépéseket vállalni. Így maradtak hárman, trióban: a basszusgitáros Scher József, Geröly és Grencsó.
Grencsó ekkor már dolgozott – szakmájában, gépipari technikumot végzett –, munka után pedig jött Geröly és Scher Kőszegről, és szinte minden nap próbáltak a szombathelyi Petőfi Sándor Művelődési Házban. Ugyancsak a Művház kávézójában beindítottak egy jazz-klubot is. Nem volt nagy hely, de midig tele volt. Egy idő után rendszeresen hívtak vendégeket is: többek között Lőrinszky Attilát és Dresch Mihályt is. A MASINA ingyen zenélt – cserébe a szintén bérmentes próbateremért –, csupán a vendégek kaptak gázsit. A színházteremben rendezett nagyobb jazz-koncertekre már belépőt is szedtek – egy Benkó Dixieland koncert előtt például a MASINA volt az előzenekar –, de amúgy a kávézó ingyenes maradt.
Akkoriban a művészetek másról szóltak, akkor közvetlenebb kapcsolat volt, az emberek összejártak, volt igény a közösségre. Az egyetemeken, főiskolákon klubok működtek, a MASINA rengeteget utazott Magyarországon belül, a rossz buszokkal jöttek-mentek egyik helyről a másikra. Hívták őket mindenhova, pedig nem voltak se fővárosiak, se sztárok, és nem volt se mobil, se telefon, semmi. Írtak egy felkérő levelet, és a zenész visszaírt.
Volt Győrben egy Amatőr Fesztivál ’79-’80-ban. Ezt megelőzte egy megyei, majd területi, dunántúli, és végül országos verseny. Megnyerték. Deák Tamás volt a zsűri-elnök, zsűritag volt Berki Tamás és Victor Máté. Grencsóék saját programmal mentek, jó, friss zene volt.
Az első szaxofonját Kőszegen vette, ötszáz forintért. Már régóta fuvolázott, volt is egy alt- és egy rendes fuvolája, és egyszer baráti társaságban zenét hallgatva, megkérdezte tőle az egyik barátja, zenegyűjtő, hogy miért nem próbálja meg a szaxofont, mint kiegészítő hangszert? A kérdés a bogarat a fülébe tette.
Ha lehet ilyet mondani, Roland Kirk-öt nevezi mesterének. Rengeteg Roland Kirk-öt hallgatott és nézett az osztrák tévén, amit lehetett fogni Szombathelyen, és amiben volt egy jazz-sorozat. Abban rendszeresen szerepeltek jó zenészek. Többek között Roland Kirk-öt is lehetett látni és hallani. Rajta kívül Youssef Lateef-et is nagyon szerette.
Közben 1982 körül megismerkedett Dresch Mihállyal. Egyszer meghívták a MASINÁT Szegedre egy jazz táborba. A tábor fizetős volt: Lattmann Béla tanított bőgőt, Fekete István trombitát, Friedrich Károly harsonát, Dresch Mihály szaxofont, és az öreg Lakatos Pecek dobot. A MASINA arra kapott meghívást, hogy a zenekar tagjai legyenek a tábor résztvevői, nem kell fizetniük, csak adjanak egy koncertet. Elmentek Szegedre: nézték az órákat, beszélgettek, meg hallgattak. Grencsónak akkor már megvolt a szaxofonja, és voltak is kérdései, mert a szaxofontanulást egyedül kezdte el. Tudta, hogy sok mindent vagy nem jól csinál, vagy nem is tudja, hogyan kell. Bizonyos dolgokat a fuvoláról át lehet ültetni, de a megfújás, az egész más. Erős nád, vékony nád, amit az ember magától nagyon nehezen tud, más meg elmondja két szóval.
(Hangszerét még ötszáz forintért rendbe hozatta ugyan, de nem volt fúvókája, egy tenor fúvóka volt az altra téve, így gyakorolt.)
A szegedi jazz-tábor záróestjén játszott a MASINA is, egy tanár sem maradt ott, csak Dresch Mihály. Dresch meghallgatta a MASINÁT, és nagyon tetszett neki. Látta, hogy bátran kísérleteznek, újszerűen közelítenek a zenéhez, még ha sok is benne a hiba. Mondta, hogy szakítsák meg a hazafelé utat, és egy vagy két napot töltsenek el vele. Grencsóék el is mentek Dresch-hez a Garibaldi utcába, akkor ott lakott, hallgatták a bakeliteket egymás után, és beszélgettek a zenéről éjjel nappal. Ott voltak két napig, aztán hazamentek: innentől datálódik a barátság, zenei kapcsolat. Többször hívták utána, hogy játsszon velük Szombathelyen.
Egy idő után volt Sárváron egy jó koncert. Szabados, Dresch, Lőrinszky, MASINA. Szabados ott szólt Grencsónak, hogy szeretne vele beszélni. Grencsó kicsi fiú volt összeszorult gyomorral, hogy Szabados akar beszélni vele. Kiderült, hogy Szabados el szeretné hívni Grencsót a szeptettjébe. Akkor ment az ADYTON. Lakatos Antal a felvételen még játszott, de utána kiment Németországba, Szabados az ő helyére hívta Grencsót, aki ott ült lebénulva, hogy Szabados rá gondolt. És akkor elkezdődött egy más jellegű munka. Koncerteken előtte a Szabados triót már hallotta, Dresch Mihállyal, jártak többek között az Egyetemi Színpadra és mindenféle jó pesti, teltházas klubokba. Volt ebben egyfajta lázadás is, de egy csomó olyan ember is elment a klubokba, aki nem a lázadás miatt hallgatta ezt a zenét.
Indult a Kassák Klub, az alternatív mozgalom, rock mozgalom is kötődik a Kassákhoz meg jazz is, volt ott akkoriban egy nagyon jó, nyitott szellemiségű vezetőség, és ez megnyitotta az ajtót ezek előtt a zenék előtt. Szabadossal ott műhely-szerűen kísérleteztek. Havonta egyszer voltak nyilvános koncertek, mindenféle jó programmal, többek között a ROVA szaxofon-quartett, lengyelek, mindig volt ott valami jó dolog. Ugyanez a Közgáz-klubról is elmondható, de az már később volt.
Szabados ekkor már elkezdett nagyzenekarban gondolkodni, tulajdonképpen a Kassák időszak kikristályosodott terméke lett a MAKÚZ, improvizáció nagyzenekarra. Vele is volt több tévésorozat, járták a Dunántúlt, ahol mindenféle rossz zongorán kellett játszani. Minden harmadik billentyű hamis volt. De mindenhol tömegek várták őket, Szabadosnak nimbusza volt a fiatalság körében. Ezekből a fiatalokból vajon mi lett? Hol vannak, akik ezt a zenét hallgatták, akik ezen nőttek föl? És ott volt a Bem rakpart, Dresch megcsinálta a quartettet, tíz esztendőn keresztül ment a Bem-rakparti klub, hetente játszottak, minden hét péntekén. Ott is volt egy olyan időszak, amikor kifejezetten szabad zenét játszottak.
Visszakanyarodva az amatőr versenyre, Tamásiban volt az elődöntő, és ott Gonda János volt a zsűri elnöke. Amikor Grencsóék lenyomták a programjukat, azt mondta nekik, jöjjenek föl Pestre, fel vannak véve a jazz-iskolába. Jöjjenek fel és tanuljanak. De Grencsó azt válaszolta, hogy még meglátja. Más volt a világ, mint most: akinek semmi ismeretsége nincs Pesten, hova jöjjön?
Ez volt Grencsó egyik Gondával kapcsolatos élménye, a másik pedig, amikor ORI vizsgát kellett tenniük. Egyszer kaptak egy pecsétes papírt: hogyhogy játszanak, amikor nincs ORI vizsgájuk? A Vörösmarty téren volt az ORI központ. Régen nem sétálóutca volt, autók jártak. Meg volt adva az időpont, kedd 11 óra. Skoda mikrobusszal bepöfögtek, cuccot, mindent vittek. Ott már vártak rock-zenészek, beat-zenészek. Bent egy nagy terem négy sarkában négy különböző banda cuccai, középen, mint az utolsó vacsoránál, ültek a professzorok, középen a Tanár Úr. Egy saját szerzeményt játszottak, meg egy standardot, Monk-ot, a Bemsha Swinget. Játszottak egy kicsit, amikor az egyik zsűritag megszólalt, hogy minek van ott az a hangszer? És az AMATI-ra mutatott. Akkor Grencsó elkezdett játszani rajta, majd utána kint vártak az eredményre. Gonda kiment hozzájuk a folyosóra, és mondta, ne izguljanak, meg lesz az engedély. Most is megvan ez az igazolványa.
A jazz-élettel soha nem volt szoros kapcsolatban, úgy érezte, nem fogadták el, amúgy hallotta a kollégákat játszani, a koncerteken ott volt, de személyesen egyedül Binder Károllyal voltak hosszabb beszélgetései.
A MASINÁ-val külföldön csupán Csehszlovákiában voltak egyszer-kétszer, régen nem lehetett nagyon járni, ha valaki nem volt benne bizonyos körökben. Dresch Mihállyal volt Újvidéken, már az is külföldnek számított, vízum kellett. Jugoszlávia félkapitalista országnak minősült, oda sem lehetett utazni. Az embereknél nem lehetett valuta, mint most, nem lehetett csak úgy egyet gondolni, és kimenni zenélni Amszterdamba: aki nem volt az ő emberük, az nem mehetett sehova.
Dreschékkel kóstolt bele abba, milyen várni a vízumra az Interkoncertnél, és hogyan követték mindenféle kísérőemberek a kiutazó zenészeket. Hogyan utaztak velük a buszban, hogyan zsizsegtek még a hotelokban is. A zenészeknek máshogy kellett beszélniük, mikor a kísérő a közelben volt, és megint máshogy, amikor a zenekar egyedül volt.
Dreschékkel került ki Vilniusba is egy fesztiválra, ahova egy Csekaszin nevű szaxofonos hívta el őket. Vele először itt Pesten találkoztak, volt Grencsó lakásán is. A Közgázon játszottak. (Ez már a nyolcvanas évek felé volt, létezett már a KOLLEKTÍVA is, a Kamaraerdőn játszottak.)
A lengyel fesztiválokra nem járt, de szeretett néhány lengyel zenészt, Stanko-t, Szukalszkit.
A kisörspusztai jazz-fesztiválokon kétszer is részt vett: a fesztivál nem volt meghirdetve, de köz-szájon forgott, hogy mindig van augusztus huszadikán. Szabados, Regős, Dresch, Baló is játszott ott. A résztvevők szabadon zenéltek, időnként Dresch bedobott egy-egy jó jazz-standardot, például a Mr. PC-t.
Dresch zenekarából akkor került ki, amikor Dresch a népzene felé fordult, és már más hangzást keresett, mint a két-szaxofonos: hegedűt, cimbalmot, citerát. Grencsónak akkoriban nem voltak egyéb zenei kapcsolatai. Szinte elölről kellett mindent kezdenie. Akkoriban ismerkedett meg Jeszenszky Györggyel.
Ahogy visszaemlékszik, régen – a nyolcvanas elején – hetente egy-két jazz-koncert mindig volt. Egy legalább, de a két-három sem volt ritka. És mindez úgy, hogy Grencsóék Szombathelyen éltek, vidéki zenekar voltak. Pestre havonta jártak, időnként kéthetente, a Közgáz klubba rendszeresen hívták őket, meg Debrecenbe, rengeteg koncert volt. Nem volt olyan, mint most, hogy a zenészek vagy hatszáz zenekarban szerepelnek: egyhez kötődtek. Minden nagyvárosban volt klub. Ahol egyetem volt, vagy főiskola, ott jó klubok voltak. És volt érdeklődés. Manapság szerinte rettenetesen manipulálva vannak az emberek. Érdemes arra gondolni, hogy mit látnak, mit hallanak. Ezen nőnek fel, és az egyetemista sem csodabogár, ő is be van etetve.
Grencsó úgy látja, ma Magyarországon nehéz a művészek helyzete, aki nem kapcsolódik politikai körökhöz, annak kevés a fellépési lehetősége. Ha meg kapcsolódik, és kap néhány húsz-harmincmilliós támogatást, akkor meg nem tud vele mit csinálni.


BINDER KÁROLY

„1974-től jártam a jazz-tanszakra, akkor mindjárt megalakult a mi zenekarunk: Dresch Misi, Weszely Jancsi, Benkő Robi meg én alapítottunk egy quartetet. Már kezdetektől fogva egészen más dolgokon törtem a fejemet, mint a standard jazz-játék, illetve az amerikai jazz, ami akkoriban sok helyen ment. Minden művészetben az a cél, hogy kötődjön azokhoz a gyökerekhez, ahhoz a kultúrához, amiben él, ugyanakkor, figyelembe nem véve a határokat, mindenkihez szóljon. Ez tulajdonképpen a bartóki eszme is.
Így találtunk egymásra Dresch Misivel. Csillaghegyen, Benkő Robiéknál próbáltunk, szombat-vasárnaponként. Egész napokat zenéltünk végig, kísérletező szellemben játszva. Közben pedig – a zenekari bemutatókon – állnunk kellett a különböző bírálatokat: „ez nem jazz, ez nem az a zene, amire szükség van”. Mindez nem tántorított e bennünket: bár játszottunk standardokat is hébe-hóba, hogy a méregfogát kihúzzuk a dolognak, de azért valami egészen mást csináltunk, mint a többiek. Sokan például amerikai zenekarokat másoltak egy az egyben: Weather Reportot, Zawinult, Chick Corea jellegű dolgokat. Mi azonban nem akartunk senkit sem másolni: mi önmagunkat szerettük volna megtalálni.
Ez a quartet már a jazz tanszakos időszak alatt is különböző koncerteket adott, turnékon vettünk részt, kalandfilmekbe illő történetek estek meg velünk. Az első felvételünk például a Szegedi Ifjúsági Házban született. Egy éjszaka vettük fel az első zenei anyagunkat, miközben a rendőrség gumibottal ütögette a művelődési ház vasajtaját, hogy fejezzük be. Érdekes helyzet volt. Szegeden az Ifjúsági Házban Drihenyovszky András volt – technikusként – aki felkarolt bennünket, aki koncerteket szervezett nekünk, mert megszeretett bennünket, megtetszett neki a zenénk.
Amikor megalakult a zenekarom, beruháztam, vettem autót, hogy le tudjunk menni vidékre, vettem erősítőt, hogy jobban szóljon a zenénk, mindent egy személyben én csináltam. Abban a világban nem volt sem számítógép, sem mobiltelefon, indigóval gépelgettem a zenekarról az infókat, manufaktúraszerűen, és elküldtem vagy nyolcszáz helyre. Egyetlen egy helyről jött válasz: ez volt a Szegedi Ifjúsági Ház. Így indult a mi pályafutásunk.
Sok történet jut eszembe ebből az időszakból.
Például mindenhol akusztikus zongorára lett volna szükségünk, de voltak olyan klubvezetők, akiknél már a zongora definíciója is gondot okozott. Volt, ahol pianínó volt, volt, ahol elektromos zongora. Sok helyen játszottunk: Baján, Szegeden, Győrben, de Svédországban is nagy sikerünk volt.
Akkoriban mindenhol teljhatalmú emberek ültek: a Rádióban, az Interkoncertben, az ORI-ban; és az ő kényük-kedvük szerint jöttek össze bizonyos felvételek, turnék, külföldi meghívások. A Rádiónál Kiss Imre valami miatt mégis felkarolt minket. Volt egy olyan koncepció akkoriban, hogy külföldi vendégzenészeket meghívtak különböző zenekarokhoz. Így jött össze John Tchicaival a találkozó, ebből lett lemez is. Tchicaival azóta én kétszer játszottam Svájcban, közösen csináltunk mesterkurzust, tartjuk a kapcsolatot. Annak idején a Kelet-Német jazz-élet nagyon sok free- és kortárs zenét vonultatott fel, és nagyon sok muzsikust tudott meghívni a Magyar Rádió.
Leverkusenben például Jiri Stivinnel játszhattam. Fölhívott két héttel a koncert előtt, hogy repüljek ki Prágába, ott vár a repülőtéren, beülünk a kocsijába, onnan megyünk Leverkusenbe, három nap múlva játszunk a fesztiválon, előtte próbálunk, és ez így ment. Mindenki mindenkivel játszott, sok pénzt is lehetett keresni, meg is becsülték ezt a zenét, nagyon jó koncertek voltak. Pezsgő élet volt mindenhol. Nagyon jó volt, tényleg. Mosolyogva és örömmel ment…

A quartet elkészítette John Tchicaival a lemezét. Ezután a Misinél – Dresch Dudás Mihály, így hívják – a „Két dudás nem fér meg egy csárdában” című közmondás kezdett el működni egy vidéki úton. Misi eléggé öntörvényű volt, nehezen ment neki az alkalmazkodás. Vidékre mentünk, én vezettem, soha nem dohányoztam, zavart a füst; erre ő direkt rágyújtott a kocsiban, élvezte ezeket a szituációkat. Egyfajta feszültség alakult ki köztünk. Én tényleg tiszta szívvel csináltam ezt a zenekart, és nem volt meg bennem a Benkó Sándor-féle diktátor, hogy beszedem az útleveleket, meg csak velem zenélhetnek – ilyen nem volt. Csak végeztem a dolgomat, és volt egy zenei elképzelésem, de Misi mindig egyfajta belső forradalmat szított, látens módon is, ami arról szólt, hogy ő ezt nem csinálja, neki nincs ehhez kedve, ne játsszuk ezt vagy azt a számot, ez nem jó. Közben Weszely Jancsi helyére Baló Pisti jött: ő akkor még egészen máshogy dobolt, mint most, kajakból és hihetetlen hangerővel, minél hangosabb annál jobb alapon. Misivel ketten elkezdtek próbálni, aztán jött hozzájuk Benkő Robi bőgőn, rátekert ő is, és általában mindenhol egy ócska pianínó fogadott, amit én véresre zongorázhattam, akkor sem hallatszott. És ez történt folyamatosan, és hiába mondtam, hogy így ez nem működik, az őserő elsöpörte. Tehát volt végig egy ilyen konfliktus, amit tetézett, hogy utána ő egy vidéki út során azt kérdezte, hogy miért Binder quartet, és miért nem Jupiter együttes? Mondtam, hogy már négy éve ez a nevünk, mindenki így ismeri az együttest, és amikor megalapítottuk, arról szólt a dolog, hogy én írom a számokat, én hangszerelem, és egyáltalán, én hoztam össze a zenekart. Misi elültette a konfliktus magját, és attól kezdve minden rossz volt. Jött a következő lemezfelvétel, amin már szó szerint lázadt: ezt a számot ő nem játssza, ez neki nem tetszik. Közben előtte direkt a lemezre próbáltunk. Amikor pedig azt kérdeztem tőle, hogy akkor mit játsszunk, azt válaszolta, nem tudja.
A Bem-rakparton próbáltunk a lemezfelvétel előtt, le volt kötve a stúdió. Amikor mentem próbálni, ott játszott trióban Baló, Benkő Robi meg a Misi. Kértem őket, hogy próbáljuk a darabokat, amiket lemezre veszünk. Á, most nincs kedvem, majd holnap – mondta Misi, és még hozzátette, hogy nem akar lemezfelvételt, őt nem érdekli ez az egész. Az a folyamat, ami elindult fél évvel azelőtt, azt vitte végig, maga mögé állítva Baló Pistit és Benkő Robit is. Megértettem, hogy ezek szerint ez a zenekar most felbomlik. Ők együtt maradtak, én pedig, mint zenekarvezető, eljöttem.
Ennek be kellett következnie, csak nem így. El tudom képzelni mind a mai napig, hogy együtt játsszunk Misivel: nem ellene szólt semmi, még ha ő úgy is érezte. Sértésnek vette, ha azt mondtam, ide nem így kéne játszani, stb.
Nekem ott meg kellett a helyzetet oldanom. Akkoriban nagyon másképp működött a világ. Megkaptam a lemez-engedélyt, ki volt jelölve a stúdióidő. Akkoriban Benkó Sándor döntötte el, hogy a Binder quartetnak megjelenhet-e a második lemeze. Őt nevezték ki a Hungarotonnál, hogy a beérkező igényekkel kapcsolatban döntse el, ki alkalmas és ki nem. Felvételeket kellett beküldeni, ő meghallgatta, és eldöntötte, hogy ebből lehet lemezt csinálni, abból nem. Ha nem valósítom meg, három évig várhatok, míg a Hungaroton azt mondja, hogy kiad egy újabb jazz-lemezt. Végül a lemezen Dés László szaxofonozott, Körmendi Ferenc brácsázott, Tóth Tamás bőgőzött, Zsoldos Béla ütőzött. ’In Illo Tempore’ (’Abban az időben’) lett a címe. Azért ez, mert nagyon jellemző volt arra a korszakra, hogy fölvetted 1981-ben a lemezt, és 1983-ra jelent meg, amikorra esetleg már nem volt zenekarod se, vagy egészen más zenét játszottál. Ezzel számolva lett ez a címe, hogy amikor megjelenik, azt mondhatom: abban az időben, mikor még az a zenekarom volt, ezt a zenét játszottuk. Aztán elég hamar megjelent, fél évre rá. De akkor már ez a zenekar sem volt már meg, szükségmegoldásként játszottak ezek az emberek ezen a lemezen, mert éppen akkor el tudták vállalni, és én is el tudtam képzelni velük.

A Kassák klubban nagyon jó dolgok történtek, és nekem akkoriban, mint útkereső muzsikusnak, Szabados György volt az egyik példaképem. Mint egy holdudvar, úgy vettük őt körbe. A szellemi óriást láttuk benne, nem csak a muzsikust. Ő állta az ellenszelet, nem engedett mindenféle sodrásnak. Mindig jókat tudtam beszélgetni vele.
Sok kísérletező jellegű koncert volt a Kassákban. Ott ismerkedtem meg Lőrinszky Attilával is. Különböző kísérleti formációk jöttek létre, sokféle irányzat, sokféle ember talált itt egymásra. És mégis volt egy közös nevező: az a törekvés, hogy csináljunk valami újat, valami mást. A Kassák klubban nem F blues-ra játszottak az emberek órákig, és ez nagyon jó volt.
Egyrészt küldetés volt, másrészt öröm volt játszani, a szabadság megélése volt egy olyan világban, ahol mindenhol „elnyomás” alatt éltél. Ebben a zenében meg tudtad önmagadat valósítani, improvizáltál, azt játszottál, amit szerettél volna, nem mondták meg, hogy így, vagy úgy. Nagyon jót tett. Egyfajta lázadás is volt, meg önkifejezés.”


DRESCH MIHÁLY

KEZDETEK

Gyerekkorát vidéken töltötte, Földesen sokszor hallott népi zenét, parasztzenekarokat az ’50-es évek végén. Később, kamaszkorában egy osztálytársa mutatott neki magnószalagról jazz-felvételeket: ezután kezdte el hallgatni a rádió jazz-műsorait, elsősorban Jhonny Griffint és Roland Kirk-öt. Beleszeretett a műfajba. Abban az időben az Erkel-színházban sok jazz-koncert volt, amerikaiak is, például a Stan Getz quartet, Mingus George Adams-szel: ezek a koncertek is mély nyomot hagytak benne. Elkezdett szaxofonozni tanulni. Az akkori magyar zenekarok közül a Rákfogó és a Syrius voltak rá a legnagyobb hatással.
„…Rákfogót is hallgattam, nagyon tetszett, ahogy játszottak. Jó ritmus volt. Babos, Szakcsi, Kőszegi, basszusozott a Bögöly, meg az Orszáczky. A Syriust is szerettem: Rádulyt, mint az Istent, úgy tiszteltem. Mivel ő Amerikába disszidált, személyesen csak akkor ismertem meg, amikor ’81-82-ben először hazajött, és a Szakcsi elhozta az Ifjúsági Parkba, ahol játszottunk. Összebarátkoztunk.”
Drescht 1973-ban vették fel a jazz-tanszakra. Erre az időszakra így emlékezik:
„Rengeteg lemaradásom volt, lassan fejlődgettem, de óriási kedvem volt zenélni. Binder Karcsival egy osztályba jártunk, együtt voltunk zenekari gyakorlaton. Regős Pista tanította, jó tanárként nyitott volt az akkori új zenei stílusokra. Hozzá is följárogattunk, rengeteg felvételt mutatott, például Keith Jarrettet, aki akkoriban Dewey Redmannel játszott, meg Charlie Hadennel, Paul Motiannal. Sok Coltrane-t is hallgattunk, az utolsó pár évből származó Coltrane free zenéket is. Ezek erős élmények voltak. Binder Karcsival alakítottunk zenekari gyakorlaton egy zenekart. Pontosabban ez az ő zenekara volt, és próbálkoztunk. Ő is nyitott volt arra, hogy olyan dolgokat játsszunk, amik akkor benne voltak a levegőben. Nem kimondottan standardokat, nem is tudtunk ilyeneket jól játszani, de valahogy más is volt akkor a belső indíttatás.”
Ebben a zenekarban Binder zongorázott, Weszely János dobolt, Benkő Róbert bőgőzött, és Dresch szaxofonozott. Később a dobos posztra Baló István került, és Friedrich Károly is csatlakozott az együtteshez, pozannal. Ez a zenekar tanulmányaik befejezése után is működött még két évig: itt Dresch már saját kompozíciókkal is próbálkozott.
Közben játszott Regős István zenekarában is, ahol Regős számai mellett modernebb jazz-darabokat is játszottak. Itt Becze Gábor bőgőzött és Baló István dobolt.
Ekkoriban hallotta először Szabados Györgyöt, a Vár klubban, a Szentháromság-téren. Más helyütt is voltak klubok, ahol Szabados – és más kísérletező zenék is – helyet kaptak: például a Bercsényi klub, vagy az Egyetemi Színpad. De Budán is voltak szabadtéri koncertek nyaranta, különböző belső udvarokban.

SZABADOS

Ezzel nagyjából egy időben futott a Szabados Szeptett, ahová Szabados – Lakatos Antal mellett – elhívta Drescht is szaxofonozni. A zenekarban Fekete István trombitázott, Körmendi Ferenc brácsázott – ő egyébként a 180-as csoportban is zenélt –, Faragó Kázmér dobolt, és Vajda Sándor bőgőzött. ADYTON címmel lemeze is megjelent ennek a formációnak. Szabados akkoriban majd’ mindegyik jazz-fesztiválon játszott, ezen kívül több lemezt is csinált – Anthony Braxtonnal például egy duólemezt –, és írt egy nagyzenekari művet is a Győri Balettnak ’Szarvassá vált fiak’ címmel. Ez egy nagyzenekari mű volt, melyet a Rádió finanszírozott. A Szabados Szeptett többször játszott a Vígadóban is: ezeket az alkalmakat is a Rádió szervezte.

SAJÁT KEZDEMÉNYEK

1982 táján kezdett Dresch saját zenekarral próbálkozni. Az elsőben először Regős zongorázott, Baló István dobolt, és Benkő Róbert bőgőzött. Ez a felállás nagyjából egy évig tartott: ezután hívta el Dresch Grencsó Istvánt, Regős helyére.
„Szegeden volt egy zenésztábor, szaxofont tanítani hívtak oda. Ott volt Grencsó is. A tábor záró estjén többek között Grencsó Masina nevű triója is föllépett: tetszett, nagyon szuggesztív volt. Összebarátkoztunk, és onnantól kezdve tartottuk a kapcsolatot. Meghívott ő is hozzájuk Szombathelyre vendégnek. A vége az lett, hogy elhívtam, játsszunk együtt: így lett ez a quartett.”

BEM RAKPART

A Bem-rakparton a zenekar heti rendszerességgel, klubszerűen játszott. Ez a minden hét péntekén való játszás hozzájárult ahhoz, hogy kezdte kiforrni magát a zenekar.
„Állandóan csiszolgattuk a számokat, mindig volt valami új, variáltunk. De kellett is: mivel minden héten ugyanazon a helyen játszottunk éveken keresztül, ezt máshogy nem lehetett csinálni, csak nagyon odafigyelve, hogy legyen húzóerő. Megérzik. Nem mindegy, hogy ki milyen mentalitásból játszik. Akkoriban tényleg sokat próbáltunk, komolyan vettük a zenét. Nem hakniztunk. Sok mindent nem tudtunk, de voltak elképzeléseink, nagyon akartunk, és ezt érezte a közönség is. Sokan jártak a koncertjeinkre, de zenészberkekben nem nagyon szerettek bennünket. A komoly, nagy jazz-zenészek, akik a hagyományos jazzt játszották, egy kicsit lenéztek bennünket. Így utólag visszatekintve volt alapja, mert mi nem tudtunk játszani olyan zenét, amit ők. Azzal cikiztek minket, hogy nagy merészség játszanunk, miközben nem tudunk semmit. De én gyakoroltam, meg elhívott Kőszegi Imre is, így mindegyik körben benne voltam, mindkét oldalról ismertek.”
Ezzel a felállással, ami 1990-ig maradt meg, két (bakelit) lemez készült el: a ’Sóhajkeserű’ és a ’Gondolatok a régiekről’.
Erről az időszakról Dresch így vall:
„’79-ben végeztem a sulit, kaptam működési engedélyt, meg tudtam a zenélésből élni. Nem kerestem sokat, de aki akarta, választhatta ezt az utat. Nekem szerencsém volt, mert nem nagyon voltak olyan fiatal zenekarok, akik új dolgokkal próbálkoztak. Fölfigyeltek ránk, kapcsolatok alakultak, aki szerette ezt a zenét, az elhívott.”
Akkoriban sok vidéki klub volt, egyetemeken, főiskolákon, Pesten szinte minden nap volt valahol jazz-klub: a Kertészeti Egyetemen, Közgázon, Orvosi Egyetemen, Műszaki Egyetemen, de volt klub a Petőfi Sándor utcában, működött az Eötvös klub, meg a Bercsényi. Rendszeresen játszottak, a Debreceni Jazz Napokon is, melyen nagyon nagy zenészek léptek fel akkoriban: Steps Ahead, Oregon, Garbarek, Namislowski, Jack de Johnette, Chet Baker.

KASSÁK KLUB

A Kassák-klub nyitott szellemű hely volt, a ’80-as években élte a fénykorát, és helyet adott a Szabadoshoz közel álló zenei csoportoknak. De itt volt az első táncházak egyike is, melyet a Sebő együttes tartott. A Szabados Szeptett rendszeresen próbált a Kassák klubban: ennek fejében pedig koncerteket adtak. Komoly kulturális és társadalmi élet zajlott itt ekkoriban: hetente két- három koncertet is hallhatott a közönség. Nemzetközi zenekarokat is vendégül láttak, Magyarországon először itt lépett fel például a ROVA szaxofon-quartett. A koncert után jó viszony alakult ki az amerikai és a magyar muzsikusok között: a ROVA alt-szaxofonosa például küldött egy fúvókát Amerikából Grencsónak.
A klub a rendszerváltásig működött.

AZ AKKORI HELYZETRŐL

„…Nem sírom vissza ezt a korszakot, mert Kiss Imre révén volt egy rémes légköre ennek az időszaknak, de így visszatekintve tagadhatatlan, hogy nagyon sok lehetőség adódott. Volt tere ennek a zenének. Annak ellenére, hogy nem volt támogatott műfaj, külföldre is ki lehetett menni. Olyan körülmények kíséretében persze, hogy amikor például az NSZK-ba utaztunk, az indulás napján ott kellett várni az Interkoncert előtt a Vörösmarty-téren, hogy megkapjuk-e egyáltalán az útlevelet. A gázsit pedig le kellett adni, ott csak napidíjat kaptunk. A vendégszereplések körül voltak csúnya dolgok. Például Szabadost hívták az Interkoncerten keresztül külföldre, mivel megnyertek San Sebastianban egy nagydíjat free kategóriában Rádullyal, Jávorival, Vajda Sanyival; ez nagy dolog volt. Később tudta meg Szabados, hogy mindig azt a választ kapták az Interkoncerttől a meghívók, hogy Szabadosék nem érnek rá, helyettük pedig mást ajánlottak: általában a Pegét. Annak ellenére, hogy akkor nagyon rohadt volt, így visszatekintve mégis aranykornak tűnik ez az időszak. Nagy igény volt erre a zenére, az emberek nyitottak voltak, szomjaztak minden igaz megnyilvánulást. Akkoriban nem lehetett kamuzni. Vagy odaadtad magad, és tiszta szívből játszottál, vagy ha nem, akkor nem jöttek. Sokszor megkritizált bennünket a közönség, ki erről az oldalról, ki arról. Volt, aki azt mondta, ’miért nem tudsz jobban, lefúj a Lakatos Tóni a színpadról’: rosszul esett, de hát igaz volt. Ugyanakkor mások azt kérték tőlünk számon, hogy miért nem játszunk még energikusabban. Az embereket érdekelte a dolog, részt vett a zenei életben a közönség is. Nem értem, hogy lehet az, hogy most befordul minden.”

A NÉPZENÉRŐL

Dresch a Molnár-utcai táncházban találkozott újból a népzenével: ismerős volt számára ez az atmoszféra, ahogy énekelnek, táncolnak. Kijárt Erdélybe, megismerkedett ottani muzsikusokkal, énekesekkel, s ez nagy hatással volt rá.
„Nagyon megszerettem a népzenét, nagyon emberi volt, sok baráti kapcsolat alakult ki, testvéries érzés uralkodott a népzenészek és a népzenét kedvelő emberek között. Volt, ami táplálta lelkileg is a zenét. Próbálkoztam ezt az érzést én is beletenni a zenébe a magam szerény eszközeivel.”

A HIVATALOS JAZZ-ZEL KAPCSOLATBAN

„Szerencsém volt, engem érdekelt a jazz is, szerettem volna megtanulni tenorozni rendesen, hát nem sikerült annyira, de azért izgatott. Először Gyula bácsi, aztán Kőszegi hívott, vele is sokat zenéltem. Sokat tanultam tőle is, jó volt vele játszani. Bekerülni a zenekarába nagy elismerés volt. Szabadossal is játszott sokáig. Nem csak standardokat adott elő, voltak saját programjai is, modern, friss, erős dolgai. Imrénél akkor Tóni meg én voltunk a két szaxofonos, Gárdonyi Laci zongorázott, Vajda Sanyi bőgőzött, időnként Berkes Balázs. Lakatos Tónival nagyon jó viszonyban voltunk: sok mindent mutogatott nekem, technikát, frazírt, hogy kell nyelvvel játszani. Sokat jártam fel hozzájuk, ismertem a szüleit is. Tóni is játszott Szabadossal.”

SZIGETINÉL

Mivel akkoriban lemezekhez nehezen lehetett hozzájutni, és Szigeti Péternek óriási gyűjteménye volt, hozzá jártak péntek esténként a jazz-kedvelők zenét hallgatni. A kis szobában 40-50-en is összegyűltek. Kérésre át is lehetett venni a számokat, szalagra. Regős Istvánnál is lehetett zenét hallgatni, neki is sok lemeze volt.

KISÖRSPUSZTA

A ’70-es évek végén Kisörspusztán zajló örömzenélések kialakulásában is fontos szerepe volt Szigetinek. Ezek nyáron, augusztus 20-a körül zajlottak ebben a tanya-szerű kis faluban. A közeli kvarchomok-bánya terjeszkedése miatt az őslakosok elhagyták a falut, és házaikat pesti fiatalok vették meg, akkoriban potom összegekért. Baráti társaságot alkottak, a nyarakat itt töltötték. Az elsők között vett itt házat Szigeti is, aki lehívta a zenészeket egy kötetlen együttlétre, muzsikálásra. Dresch is így került ide ’77 nyarán:
„…Szigeti nagyon szerette a zenét, és szerette az új dolgokat is. Mondta, menjünk le, van ez a kis falu, hogy milyen jó ott; mi pedig egy pianínót fölraktunk egy Barkas-ra, levittük, Szigetiék pajtájában felállítottuk, és játszottunk minden este. Buliztunk. Ez abból állt, hogy na, most akkor játsszunk: Regős, Becze, Baló meg én. Én ott nagyon fölszabadultam, jó hangulatú volt az együttlét. Mikor a második évben lementünk, már sokan voltak, egyre többen vettek ott házat: a rákövetkező évben már Olimpiát is szerveztek. Szabados is lejött kétszer vagy háromszor. Ő is zongorázott, meg Regős is. Pesten is terjedt a híre az eseménynek, és mindig sokan voltak a faluban 20-a körül. Lement az egész zenekar, bőgő, dob, zongora, erősítő, és nyomtuk. Az embereknek meg tetszett, hogy van program, van zene. Emlékszem, az első években Enyedi Ildikó, aki azóta híres filmrendező lett, és Erdély Miklós, aki pedig képzőművész volt, már meghalt, ők is ott voltak. A szomszéd faluban, Salföldön lakó Somogyi Győzővel jártak össze. Én akkor nem ismertem őket, csak utólag tudtam meg, hogy ők azok. Jó időszak volt.”

JAZZ JAMBOREE

Sok jazz-szerető fiatal társához hasonlóan Dresch is járt abban az időben a varsói Jazz Jamboree-kon. A kortárs művészetek mindig otthont találtak Lengyelországban: egyrészt azért, mert a lengyelek nyitottak voltak az új dolgokra, másrészt pedig azért, mert a II. Világháború oly mértékű pusztítást végzett, hogy a művészetekben is teljes megújulásra volt szükség. Az ottani jazz-élet európai szinten is jelentősnek számított, és ez nemcsak zenészeikre, hanem jól szervezett és nyitott fesztiváljaikra is igaz volt.
A ’70-es ’80-as években Lengyelországba szabad volt utazni: olcsó helynek számított, a bezártsághoz szokott magyar jazz-rajongóknak pedig maga a Kánaán volt. Az amerikai jazz élvonalbeli figurái játszottak itt, egyedüliként a szocialista blokk országai közül.
„…Beültünk négyen-öten egy kocsiba és kimentünk. Nem tudtuk, hogy lesz-e szállásunk, de végül mindig megoldódott: kibéreltünk egy lakást öten, és ott laktunk. Jó volt, nagy kaland volt. Dexter csont részegen játszott: jól zenélt, csak olyan részeg volt, hogy majdnem botrány kerekedett belőle. Sheppet is ott hallottam először, ezt felvették, meg is van lemezen. Emlékszem, odamentünk, az első sorban hallgattuk. Egészen a lábánál álltunk a színpadnál.”
Az élet érdekes játéka, hogy bő húsz esztendővel később Dresch ugyanazzal az emberrel készíthetett lemezt, akinek akkor ott, rajongva, a lábainál állt.


ÖSSZEFOGLALÁS

Dolgozatom korántsem teljes értékű, a teljesség igénye nélkül íródott, hiszen annyi szálon és mellékszálon futottak az események, hogy teljes feltérképezésük több kötetnyi terjedelmet igényelne.
Az írás közben ismertem fel, hogy biztosan lesz – lesznek olyan személyek, zenekarok, akikről nem esik majd itt szó. Ennek pusztán az az oka, hogy elsősorban azokra a zenei csoportokra koncentráltam, melyek egyrészt kihagyhatatlanok, másfelől akikhez valamilyen személyes kapcsolat fűzött.
Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy írásom elegendő arra, hogy bepillantást nyerjünk a ’70-es-’80-as évek zenei viszonyrendszerébe, azokon a törekvéseken keresztül, melyek nem a jazz fő vonalát képviselték, hanem más utakat kerestek.

Minden művészeti stílusban vannak „újítók” és vannak „másolók”. A „másolók” általában nem szeretik az „újítókat”, mert valami szokatlannal jönnek elő, melyről még nem lehet tudni, hogy mi, mi az értéke, és esetleg a „másolók” elől veszi el a kenyeret, közönséget. Vagy pedig az zavarja őket, hogy az „újítók”-nak vannak eredeti elképzeléseik, ötleteik, nekik viszont nincsenek. Természetesen az, hogy valami új, önmagában nem jelenti azt, hogy jobb, értékesebb. Ezt az idő dönti el: melyik marad meg az utókornak. Egy biztos: új csak az „újítók”-tól jön, jöhet.
Érdekes a szakma és a közönség reakciója bizonyos jelenségekre. Ha valaki autodidaktaként valami újjal jön elő, de nem járta ki a „klasszikus” iskolákat, a szakma nem fogadja el. Akkor mitől tetszik mégis? Például itthon Grencsó István szaxofonjátéka nagy hatással volt rám. Ő sohasem játszott standardokat, mégis valami különlegeset érzek benne, egyénit. Ugyanakkor vannak olyan jazz-zenészek, akik a lehető legjobban játsszák a standardokat, jók és tiszták a hangok, helyesek a ritmusok, és mégsem tetszik. Ez nyilván ízlésbeli kérdés.
„Ízlések és pofonok különbözőek” – tartja a mondás, és ez a zenére is igaz.
A jazz-ben engem mindig ez a titokzatosság érdekelt: a nem megmagyarázható dolgok. Ornette Coleman-ban is ez tetszik: le lehet írni egy szólóját, de nem lehet azt mondani, hogy itt és itt ez azért jó, mert a 9b-t és a 11#-et a megfelelő pillanatban játszotta. Persze belőle egy van, de ettől még izgalmas: az ő zenéje vajon honnan táplálkozik?

Valójában amiről itt írni szeretnék, az a dolgozatom témáját adó korszak és napjaink jazz-életének összehasonlítása. Szinte mindegyik érintett, akivel beszéltem, úgy emlékezik, hogy e korszak nagyon mozgalmas volt, pezsgő zenei élet zajlott mindenütt, sokat játszottak, rengeteg volt a meghívás. Arra keresem a választ, hogy ez ma vajon miért nincs így.


A dolog összetett. Egyrészt az a rendszer megszűnt, ami akkor volt. Az elnyomás kreativitást szülhet. Ha valamihez nem lehet hozzájutni, az ember megpróbálja megcsinálni saját maga, és ez valami eredetit eredményezhet. Ma nincs ilyen kényszer, hozzá lehet jutni mindenhez. A lemezkiadási rendszer is megváltozott: bárki kiadhatja zenéjét, a piac dönti el, hogy ki marad fenn. Ennek szellemében sokkal több zenekar van, mint amennyire szükség van. S e zenekarok nagy része üzleti céllal jött létre, egyértelmű profittermelési szándékkal. Ilyen túlkínálatban általában az olyan rétegműfajok maradnak alul, mint a jazz.
Az utóbbi húsz évben hatalmas technikai fejlődés ment végbe, mely érinti a hallgatót, és érinti magukat a zenészeket. A hallgatót annyiból, hogy egyre kisebb hanghordozón egyre több zenét hallgathatnak, könnyű hozzájutni. A ’70-es években az emberek nagy részének nem voltak hanghordozóik: (bakelit) lemeze keveseknek volt, itthon nem lehetett kapni, külföldre viszont nem lehetett utazni. Egy ilyen helyzetben, ha valaki jazz-zenét akart hallgatni, akkor vagy elment egy művelődési házba közös zenehallgatásra, vagy pedig elment egy élő koncertre. A művelődési házakban önkéntelenül is egy közösségbe ment, és ha úgy vesszük, koncertre is „kénytelen” volt elmenni a jazzrajongó, ezáltal a jazzkluboknak volt mindig közönsége.
Akkoriban a televízió, és a szórakoztató elektronika lehetőségei még alapszinten voltak. A televízióban egy-két csatorna volt, azok is korlátozott időtartamban sugároztak, hétfői szünnappal, így, ha valaki nem akart otthon unatkozni, akkor valahova mennie kellett. Ma több száz csatorna van napi 24 órás programmal, de ha ez se lenne elég, az átlagos fiatal este inkább kivesz egy DVD-t a kölcsönzőből, és kényelmesen megnézi a barátnőjével.
A technika fejlődéséből és a korlátok megszűntéből adódik, hogy teljesen új zenei stílusok jelentek meg, a különböző elektronikus tánczenéken belül is rengeteg külön irányzat létezik. E zenék a fiataloknak szólnak, szórakoztató jellegűek, így érthető, hogy az egyetemek, főiskolák diákságának zenei ízlése is gyökeresen átalakult. Ez talán az egyik oka annak, hogy a huszonöt évvel ezelőtti helyzethez képest ma egyáltalán nincsenek jazz-klubok az egyetemeken, főiskolákon. Hozzátartozik ehhez, hogy a főiskolák, egyetemek színvonala sem ugyanolyan, mint régebben. A mai fiatalok nagy része már a televíziók által manipulálva szocializálódik. És itt van nagy felelőssége a médiumoknak: a felnövekvő generációk szellemi színvonalát áldozzák fel a nézettségért. Ez egy ördögi kör, tőlünk nyugatra ezek a folyamatok évtizedek alatt mentek végbe, nálunk ez nagyobb hirtelenséggel következett be. Persze ezekről a dolgokról beszélni manapság igen nagy közhelynek számít, a kiutat keresve azonban érdemes beszélni róla.
Ugyanis ez a sok változás előnyünkre is szolgálhat. Ma ugyan nincsenek jazz-klubok se vidéken, se Budapesten, de meg kell találni azokat a módszereket, melyekkel létrejöhetnek olyan klubok, ahová külföldi ismerőseimet jó szívvel elküldhetem, ha élő jazz iránt érdeklődnek. Például lehet pályázni. Az itthoni jazz-zenészek nagy része viszont nem ért ehhez, és nem is akar ilyesmivel foglalkozni: ezért zenész. Így Magyarországon azok a zenészek és klubvezetők érvényesülnek a pályázatokon, akik maguk is artikuláltak, nyelveket beszélnek, illetve kiváló kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Ez viszont nem művészeti szempont.
A mai helyzetre jellemző, hogy azokat az embereket, akik csak a zenélésből élnek, általában nem tud „eltartani” egy zenekar. Ezért, hogy meg tudjon élni, minden meghívást el fog vállalni. Manapság a fiatal jazz-zenészek nagy része legalább 4-5 zenekarban játszik. A budapesti Jazz Tanszak diákjait alapul véve mondhatom, hogy e 4-5 zenekarból általában egy, vagy egy sem jazz-zenekar. Ez azt eredményezi, hogy több közepes színvonalú együttes lesz egy komolyabb helyett. Ez is nagy változás: a ’80-as években egy zenekar játszhatott akár 20-szor is egy hónapban. Igaz, hogy akkor több hely volt, és kevesebb zenekar.

A zene az egyik dolog, mely a legjobban népszerűsíthet egy országot. Például Norvégiában az állam nagyon nagy támogatást ad a jazz-nek, ez meg is látszik zenészeik színvonalán és ismertségén. Az összehasonlítás ez esetben szélsőséges, de állami támogatás itthon is van. Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke így fogalmaz: „A Zenei Kollégium évről évre támogatja a magyarországi jazzélet kimagasló jelentőségű programjait, fesztiváljait, a vidéki jazzklub-hálózat felélesztését, a fiatal tehetségek pályakezdését, és a megjelenésre váró hanghordozókat.” Kérdés, hogy egy frissen diplomázott jazz-zenész ma Magyarországon ebből mit érzékel.
Nagy változás a régi rendszerhez képest, hogy aki szeretne, és van pénze, annak módja van külföldön folytatni zenei tanulmányait. E szempont lehet, hogy a jövőben előtérbe kerül majd annak tükrében, hogy az itthoni felsőoktatás is pénzbe fog kerülni: lehet választani, hogy adott esetben ugyanannyi pénzből itthon akar -e tanulni valaki, vagy például Amszterdamban.
Gondolataimat visszaolvasva úgy tűnhet, hogy az összehasonlítás alapján jazz-zenésznek lenni jobb volt a ’70-es – ’80-as években. Kétségtelen, hogy sok szempontból jobb volt a helyzet, virágzott a klubélet, de másfelől elnyomás volt, diktatúra, a zenészek esetleges nemzetközi karrierjéről hozzá nem értő pártemberek döntöttek.
Mint ahogy a jazz hazai elterjedése is bizonyos technikai eszközök segítségével történt (rádió, bakelit-lemez, orsós magnó, televízió), úgy reménykedhetünk abban, hogy az a technikai robbanás, melynek napjainkban szemtanúi vagyunk (Internet, miniatürizált hanghordozók, zeneszerzőprogramok), a kezdeti visszaesés után újra felkelti az érdeklődést az élő és új zenék iránt.


FÜGGELÉK

Dolgozatom végére úgy gondoltam, hogy adatszerűen is megjelenítek néhány tényt a tárgyalt időszak jazz-vonatkozású kérdéseiről. Két forrást vettem igénybe: Malecz Attila: A jazz Magyarországon c. könyvét; ill. Simon Géza Gábor: Magyar jazz történet c. munkáját. Ezen adatok bemutatásával az volt a célom, hogy különböző felmérések és népszerűségi listák bemutatásával érzékeltessem a hazai „alternatív” jazz megítélését.
Elsőként Malecz dolgozatából idézek. Ezen iromány 1981-ben jelent meg, és a borító belső oldalán ez olvasható: Szolgálati használatra! Remélem, hogy senki érdekét nem sérti, ha közlök belőle pár adatot.

„I. A közönségvizsgálat 1980. március és május között kérdőívek segítségével történt, melyeket a kiválasztott 11 jazzklubban (ebből 4 vidéki és 7 budapesti) a helyszínen töltettem ki a közönséggel. Végül 604 elfogadhatóan kitöltött kérdőív állt a rendelkezésemre. Az igen kedvező fogadtatás egyrészt utal a téma aktualitására, másrészt biztonságérzetet nyújt az adatok értelmezéséhez, jelzi viszonylagos megbízhatóságukat.

Először térjünk rá a jazz-klubhálózat hozzávetőleges, számszerű leírásához.

1.1 Vidéken 1980 őszén körülbelül 33 jazzklub működött. Sok városban több jazzklub is működik (Szeged – 4; Miskolc – 3; Veszprém – 3; Tatabánya – 2; Győr – 2.). Ezeknek a kluboknak azonban nagy része kísérleti kezdeményezés, instabil vállalkozás (jazz-presszó, jazz-pince).
1.2 A jazzklubok 20%-a oktatási intézmény keretein belül működik, a többségüknek művelődési ház az otthona (44%). Vidéken tehát a művelődési házak és az ifjúsági házak jelentik a főerőt (62%).
1.3 A vidéki klubok 11%-ában csak élőzenei programok vannak, 30%-ukban viszont egyáltalán nincs élő zene, csak előadás és lemezhallgatás. A klubok 70%-ába eljut az élő zene, 30%-ába viszont egyáltalán nem.
1.4 A vidéki klubok (ahol van élő zene) 68%-a a zenészeket közvetítő szerv (ORI) nélkül szervezi be a fellépő zenészeket, személyes úton, levélben, telefonon.

2.1 Budapesten 1980 őszén hozzávetőlegesen 19 jazzklub működött.
2.2 A klubok 47%-a művelődési ill. ifjúsági házban talált otthonra.
2.3 Budapesten a klubok 88%-ában hallható élő zene. Ha valakinek jó információi vannak, akkor a hét majdnem minden estéjére találhat magának jazzprogramot.
2.4 A budapesti klubok ( ahol van élő zene) többsége személyes kapcsolatok útján szervezi be a zenekarokat.

II. A felmérés lényeges eleme a jazz-rajongók jazz-zenei ízlésének vizsgálata.
A stílusokat nagyobb csoportokba vontam össze:
- klasszikus irányzatok (ragtime, dixieland, New Orleans-i stílus, blues)
- swing
- bop (bebop, hard bop)
- cool (cool, west coast, third stream)
- avantgárd – free
- jazz – rock (fusion)
Valamennyi műfaj preferálásában néhány százalékkal a vidék vezet, míg a klasszikus műfajokat Budapesten kedvelik valamivel többen. Viszont figyelmet érdemlő tény az avantgárd – free 34%-os kedveltségi aránya és 3. helye:

Stílusok kedveli
1. klasszikus 76%
2. jazz – rock 57%
3. avantgárd – free 34%
4. swing 29%
5. bop 27%
6. cool 20%

III. A közönségszavazatok alapján a magyar előadók népszerűségi listája:

1. Pege Aladár /203 szavazat/
2. Szakcsi Lakatos Béla /129/
3. Benkó Dixieland Band /121/
4. Kőszegi Imre /112/
5. Szabados György /100/
6. Dés László /74/
7. Binder Quartet /63/
8. East /44/
9 – 10. Dresch Mihály /42/
Babos Gyula /42/
11. Saturnus /40/
12. Vajda Sándor /37/
13 – 14. Deseő Csaba /32/
Kovács Gyula /32/

IV. A vidéki klubvezetők listája:

1. Pege Aladár /12 szavazat/
2. Szabados György/10/
3 – 4. Benkó és Csík Gusztáv /9 – 9/
5. Szakcsi Lakatos Béla /8/
6. Kőszegi Imre /7/
7 – 8 – 9. Vukán György /6/
Lakatos Antal /6/
Jávori Vilmos /6/
10. Molnár Dixieland Band /5/

A budapesti klubvezetők a következő neveket említették rangsor nélkül: Binder Quartet, Szabados György, Saturnus, East, Pege, Lakatos Antal, Kaszakő, Kőszegi együttes.”

Ezek után pedig Simon Géza Gábor könyvéből idézek (a terjedelemre való tekintettel rövidítve):

„A Székesfehérvári Jazzklub 1978 és 1984 között 7 alkalommal szervezett országos népszerűségi szavazást az egyes évadok magyar jazz-zenészeiről és együtteseiről a klubtagok, a levelező tagok, a Jazz Inform olvasói, fővárosi és vidéki klubok tagjai, valamint más jazzbarátok közreműködésével. A szavazás iránt évről-évre növekedett az érdeklődés. A kezdeti szűkkörű szavazás kiszélesedése megmutatta azt is, hogy a közönség nem mindig azokat a zenészeket, zenekarokat támogatta szavazataival, amelyeket a klubvezetők meghívtak, meghívhattak.

TOP JAZZ HUNGARY ’77 (Jazz Inform , 1978/5.szám – május)

Szaxofon: 1. Lakatos Antal 113
2 – 3. Dés László 66
Németh János 66

Zongora: 1. Szakcsi Lakatos Béla 87
2. Vukán György 82
3. Pleszkán Frigyes 37

Nagybőgő: 1. Pege Aladár 109
2. Berkes Balázs 98
3. Vajda Sándor 48


Dob: 1. Jávori Vilmos 120
2. Kőszegi Imre 80
3. Kovács Gyula 40


TOP JAZZ HUNGARY ’80 (Jazz Inform, 1980/11. szám – december)

Nádfúvós: 1. Dés László 71
2. Lakatos Antal 45
3. Németh János 18

Zongora: 1. Szakcsi Lakatos Béla 62
2. Gonda János 35
3. Pleszkán Frigyes 23

Jazzegyüttesek: 1. Pege együttes 50
2. Kőszegi együttes 25
3. Dimenzió együttes 22


TOP JAZZ HUNGARY ’81 (Jazz Inform, 1981/8. szám – október)

Rézfúvós: 1. Nagy Iván 66
2. Tomsits Rudolf 60
3. Friedrich Károly 51

Nádfúvós: 1. Dés László 76
2. Lakatos Antal 61
3. Dresch Mihály 33

Zongora: 1. Szabados György 85
2. Szakcsi Lakatos Béla 38
3. Pleszkán Frigyes 34

Jazzegyüttes: 1. Szabados trió 57
2. Dimenzió együttes 37
3. Binder együttes 30

TOP JAZZ HUNGARY ’82 (Jazz Inform, 1982/6. szám – nyár)

Nádfúvós: 1. Dresch Mihály 180
2. Molnár Gyula 170
3. Lakatos Antal 163

Zongora: 1. Szabados György 199
2. Szakcsi Lakatos Béla 114
3. Garay Márta 65

Gitár: 1. Babos Gyula 159
2. Snétberger Ferenc 147
3. Kovács Andor 145

Dob 1. Kőszegi Imre 221
2. Faragó Antal 150
3. Kovács Gyula 131

Jazzegyüttes: 1. Szabados együttes 171
2. Binder quintet 122
3. Molnár Dixieland Band 116”

Ezek a felmérések is jól mutatják, hogy a vizsgált korszakban, a hazai jazz-életben hogyan növekedett az alternatív törekvéseket kedvelők tábora.

IRODALOMJEGYZÉK
Malecz Attila: A jazz Magyarországon. Budapest, 1981.
Turi Gábor: A jazz ideje. Osiris kiadó, Budapest, 1999.
Turi Gábor: Azt mondom: jazz. Interjúk magyar jazzmuzsikusokkal. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
Simon Géza Gábor: Magyar jazz történet. Magyar Jazzkutatási Társaság Budapest, 1999.
Zoltán János – Nemes Nagy Péter – Budai Ervin: Széttört álmok. A Syrius együttes története. Staen Hungária Kft. Üröm, 2006



KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
TAGSÁGOK
FŐ TÁMOGATÓ

A MŰKÖDÉS TÁMOGATÓJA

A Mediawave működési költségeinek támogatása szakmai program megvalósítását 2020. évben
a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

MAGYAR FESZTIVÁL SZÖVETSÉG

A MEDIAWAVE

Kiváló Minősítésű Magyar Fesztivál

 

A MEDIAWAVE Minősített

Európai Fesztivál

PARTNER OLDALAK

 

 

 

 

SZABADOS MUSIC

DIRECTORY

 


Kártyás fizetés szolgáltatója
Elfogadott kártyák